A készség- és kreativitásfejlesztés jelszavának egyik fő érve az, hogy gyorsan változó korunkban inkább erre van szükség. Na de ha a korunk gyorsan változik, akkor miért is kell jövőre elavuló technikákra megtanítani gyermekeinket? Nincs minden úgy jól, ahogy van, de azért sok generációnak sikerül alkalmazkodnia a változásokhoz úgy, hogy a poroszos iskolába járt annak idején.
Egy neveléslélektani egyetemi tankönyv szerint: „a neveléssel-oktatással foglalkozó intézmények feladata, hogy évek,évtizedek múlva bekövetkező helyzetekre készítsenek fel. Kérdés, melyik célravezetőbb módszer: a „napi boldoguláshoz szükséges” ismeretanyag közvetítése vagy a tartós tudományos ismeretek átadása?” Tekintve, hogy „a pragmatikus ismeretek a technika mai állapotát ismerve már holnap sem lesznek használhatóak”.
Azt sem látom igaznak, hogy tudatlan, kreativitás nélküli alattvalók kerülnének majd ki a mostani, amúgy ezer sebből vérző oktatási reform kapcsán az iskolából. A helyzet az, hogy a feljebbvalók és a korszellem is azt várja el a tanároktól, hogy a diákok kreativitására helyezzék a hangsúlyt és azt próbálják fejleszteni. Ezzel ők próbálkoznak is, ugyanis még a mostani oktatási szisztémában is elég tág lehetőségek vannak erre. Oktatási tanácsadóim (tanár ismerőseim) szerint azonban ha meggebbednek sem találnak igazán kreatív diákot: jó, ha osztályonként van egy. Hiába próbál kihúzni elkeseredetten „önálló véleményt” az irodalomtanár a diákokból, ritkán fog ilyesmivel találkozni, ahhoz ugyanis erőfeszítéseket kell tenni.
Ugyanis a mai gyermekek készen kapnak mindent, a játékaik nem épp a kreativitást fejlesztik. Téves tehát az elképzelés, hogy kreativitástól szétrobbanó diákok rohangálnak az iskolafolyosón, csak a csúnya intézmény elfojtja a kreativitásukat. A kreativitás láthatóan úgyis felszínre tör: nem mondhatni, hogy az iskolából kikerülő diákok később életképtelen zombikká válnának. Túljelentkezés van a Műegyetemre, rengeteg az írópalánta, virágzik a színházi kultúra és a film, bárki indíthat start-up céget, és még sorolhatnám. A sokat hivatkozott finnek pedig most jöttek rá, hogy túlságosan a kreativitásra helyezték a hangsúlyt és elhanyagolták a tárgyi tudást.
Teljesen fals az a felfogás, ami úgy véli, az igazán jó és diákközpontú oktatásban a gyermekek erőfeszítések nélkül, vidáman, teljesen önként és lelkesedésből fognak tanulni. A tanulás mindig erőfeszítés, hol könnyebb, hol nehezebb, van ami érdekel minket, van ami nem. Van, ami beleszáll az agyunkba, van, amit alig bírunk beletuszkolni. Az erőfeszítés (és az ezt elősegítő kisebb-nagyobb kényszerítés) igenis kell a diákoknak, ráadásul az elvégzett munka öröme, büszkesége járulhat hozzá. Nem életre való gyerek az, akit sosem kell tanulásra kényszeríteni; olyan tökéletes diák pedig nincs, aki mindent könnyedén és önként elsajátít. A tanulás küzdelem is, és ezt sosem fogjuk kiküszöbölni.