Az elárvult hagyaték

„Orbán már 2014-ben Tusnádfürdőn elmondott híres beszédével nyilvánvalóvá tette, hogy készen áll annak a hagyatéknak a folytatására, ami aranykorrá formálta a második világháború utáni évtizedeket Nyugat-Európában. Az illiberális demokrácia melletti kiállása egyértelművé tette, hogy továbbra is hisz a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia értékteremtő erejében, és arra törekszik, hogy legfontosabb vívmányaikat átmentse a 21. századba. Támadói ugyanakkor tengeren innen és túl, egyedül a liberális demokráciát tekintik demokráciának. A kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia annak ellenére is tűrhetetlen a számukra, hogy mindkettő magában foglalja a liberális értékeket is.

A mai liberális demokráciák ugyanakkor nem vállalják sem a keresztény sem a szociális szempontok képviseletét. És egyre kevésbé engedik a hagyományos liberális értékek érvényesülését: a szólás-, a gyülekezési, a sajtószabadság megélését. Gondoljunk a gyűlöletbeszéd-törvényekre, a nyugati egyetemeken egyre-másra betiltott vitákra, arra, hogy egyes német városok lekapcsolják a közvilágítást, ha nekik nem tetsző politikai erők tüntetnek, vagy a szilveszteri kölni molesztálási hullám után elhallgattatott német sajtóra. A '68-as diskurzus szerint azonban a demokrácia vagy liberális, vagy nem demokrácia, pontosabban: vagy úgy liberális, ahogy azt ők értelmezik, vagy nem demokrácia. A mai politikailag korrekt elit ezen belül a legmerevebb: a német '68-asok garnitúrája a szociális piacgazdasággal együtt a német egyesülést megvalósító kereszténydemokrácia hagyatékát is érvénytelennek tekinti. A sikerpolitikusok teljesítménye az ő számukra nem jelent semmit.

Térségünk számára azonban Robert Schumann,De Gasperi, de Gaulle, Adenauer, Kohl, Stoiber, Vogel és a többi európai államférfi öröksége továbbra is inspirációt és értékes, sőt korszerűsítésre méltó tradíciót jelent. A zöldekkel való kiegyezésben és a muszlim tömegek megnyerésében érdekelt merkeli mesterterv – mely ezen értékeket feladva tesz hitet a keresztényellenes értéksemlegesség és az emberi jogokat abszolutizáló, a gyakorlatban azonban család-, közösség- és nemzetellenes ideológia mellett, pont úgy, ahogy azt a 68-asok kulturális és politikailag korrekt kánonja megköveteli – bármennyire korszerűnek is tűnjék, nekünk nem tetszik. Ez az az értékrend, melyet a közép-kelet-európai régió nem tud és nem is akar elfogadni. Ami Európa két felét eltávolítja egymástól, az tehát az, hogy míg Európa nyugati fele szerint a kereszténydemokráciának és a szociális piacgazdaságnak lejárt a szavatossága, és nincs jövője, addig térségünk polgárai szerint nemcsak hogy van, de lesz is. Ezt az ellentétet is a felszínre hozta a 2015-ös muszlim invázió teremtette válsághelyzet, melyet a német kancellár önkényes döntése elmélyített, és aminek a következményeit egész Európára rá kívánja erőltetni.

Az USA leköszönő elnöke, Barack Obama minapi Európai látogatása ékes bizonyítéka annak, aminek hét éves hivatali ideje alatt újra és újra tanúbizonyságát adta: hogy nem érti Európát, és persze nem is különösebben érdekli. Feltűnő azonban, hogy demonstratívan nem találkozott senkivel a „régi” Európa vezetőin kívül. Németek, franciák, olaszok, britek és amerikaiak. Mint száz évvel ezelőtt a hírhedt versaillesi „békék” tető alá hozásakor. A győztesek és a németek. Washingtonból nézve ez lenne Európa? 

A közép-kelet-európai régió szűken véve is több mint 65 milliós, kibővítve 100 milliós térség. Óriási, dinamikus terület, gazdasági növekedése évek óta meghaladja a nyugati féltekéjét. Ha a britek kiszállnak Európából, amire van esély, Európa súlypontja áttevődik Keletre. Oroszország szerepe felértékelődik, hiszen a franciák a német túlsúlyt egyensúlyozandó rutinszerűen fordulnak majd Moszkva felé. A harapófogóba zárástól tartó németek számára is létfontosságú lesz az orosz kapcsolat szorosabbra fűzése, amit már a Sztálin-Hitler-gázpaktumnak keresztelt Északi 2 áramlat előkészületeivel meg is kezdtek. Mi lesz tehát ezzel a térséggel? Ha igaz, hogy az USA stratégiai érdeke mindkét világháborúban az volt, hogy ne az önálló, értsd: német vezetésű Európa vegye át a brit világbirodalom örökségét és váljon az amerikaiak kihívójává, hanem az USA uralkodjon Európán a britekhez hasonlóan az erőegyensúly biztosításával, akkor ma sem állhat érdekében egy német-orosz szövetség kikristályosodása. Ezt pedig csak úgy tudja megakadályozni, ha százmilliós térségünkkel szövetkezve közéjük ékelődik. Talán majd az új elnöknek szól valaki, hogy a 21. század Európájában már nem elég a britekkel, a németekkel, az olaszokkal és a franciákkal ledílelni. 

A kommunista diktatúrában eltöltött majdnem fél évszázad olyan közös történelmi tapasztalatokkal ruházta fel a huszadik század második felében szovjet megszállás alá kényszerített nemzeteket, amelyek következtében azok nemzetmegtartó erőként tekintenek egyházaikra, az évtizedeken keresztül tiltólistára tett keresztény értékekre. Súlyos áldozatok árán visszaszerzett nemzeti függetlenségüket, a szabadságot és a demokráciát pedig nem hajlandóak sem egy újabb „élcsapatnak”, sem egy brüsszeli bürokratikus elitnek alárendelni. Nem díjaznák, ha pártvezetőiket a legsötétebb kommunista diktátorokra hajazóan tízperces álló tapssal üdvözölnék pártjaik, ahogy azt a CDU legutóbbi kongresszusán Angela Merkellel tette az elkötelezett tagság. Mi, itt, ilyenkor, rutinszerűen a megfélemlítettségre, a kierőszakoltságra, az álságosságra és a diktatúrára asszociálunk. Az endékás Merkel vajon mire? Honeckerre? Ulbrichtra?”