Ausztria? Az mi? És mivégre?

„Ausztriát derék, katolikus, konzervatív gondolkodású, dolgos emberek lakják. A fejükön azonban ott ül az a bécsi '68-as »haladó«, de leginkább németimádó elit, mely megvet mindent, ami nekik szent, ami fontos, és amire joggal lehetnének büszkék. Az ő hangjuk nem hallatszik, érdekeik nem számítanak. Azok a kisvállalkozások, amelyek mindig is az osztrák gazdaság gerincét képezték, azon alapultak, hogy az osztrák emberek szorgalmasak, tudnak és akarnak is dolgozni. Amikor az osztrák és magyar emberek szolidaritására volt szükség, nem csalódtunk egymásban. Bizonyítja ezt 1956, amikor nyugati szomszédunk megnyitotta a magyar menekültek előtt a szívét, és ahogy tudott segített rajtuk.

Ahogy a Waldheim-ügy kapcsán folyó osztrákellenes uszítás idején is Orbán Viktor volt az, aki elsőként fogadta hivatalos látogatáson a Nyugat által páriának tekintett Schüssel kancellárt. Mi magyarok nem vettünk részt abban az Ausztria elleni folyó mocskolódási hadjáratban, aminek az élén ott sorakoztak az Unió aktuális bürokratái. Érdekes módon, kommunista pártokkal koalíciót kötni, volt kommunistákat, trockistákat uniós országok, illetve az Unió vezetőinek választani, nem hogy nem ciki, de egyenesen ajánlott is, ha valaki a nyugati szalonokba szeretne felvételt nyerni. De demokratikus választásokon elnyerni a választópolgárok támogatását azoknak, akiket a »fejlettek« arra érdemtelennek tartanak, az tényleg gáz, sőt tűrhetetlen is.

Ausztria ezek szerint egy új, alig hatvanéves ország. Ami előtte arrafelé történt, az egy másik országban esett meg, amihez nekik semmi közük. Abból a tradícióból nekik semmire nincs szükségük. Nekik elég a vörös Bécs, és a szocdem, illetve komcsi múlt – na és a '68-asok kulturális nyomulása identitásképző örökségnek. Ezért van, hogy szárnyas kapunak látják a kerítést és még az is lehet, hogy titokban abban reménykednek, hogy valahogy mégiscsak újra összeolvadhatnak a németekkel, hogy megszabadítsák őket végre attól a maradék felelősségüktől is, ami még van.”