A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről

A jogállami univerzum kiterjedése és tágulásának veszélyei

Orbán Balázs kutatási igazgató és Palkó Attila vezető kutató (Századvég Alapítvány) esszéje

Napjaink európai politikája a jogállamiság fogalma körül forog. A jogállamot mindenki elismeri, mindenki hivatkozza, mindenki magáénak érzi. A jogállamiság azonban nem egy statikus, hanem egy dinamikusan alakuló konstrukció. Egy univerzum, amely egyedi, s folyamatosan változik. Külső kontúrjai elmosódottabbak, miközben a belső magjában található különböző „bolygók” jól detektáltak. Az univerzumon belül minden „bolygó”, azaz nemzetállam, más és más tulajdonságokkal bír.

Az elmúlt évtizedekben a jogállamiság ezen univerzuma egyre tágulni és egységesedni látszik – a legújabb időkben különösen az Európai Unióban. A tágulásnak és az egységesítésnek pedig nemcsak előnyei, hanem veszélyei is vannak. Nekünk pedig ebben a kérdésben tisztán kell látnunk, ugyanis közös jövőnk, az Európai Unió tagállamainak együttműködése múlik ezen.

Egy ókori elv újrafelfedezése a modern korban

A jogállamiság univerzumának modern kori születése Nagy-Britanniához kötődik. A rule of law, vagyis joguralom kifejezés újrafelfedezésében Albert Venn Dicey brit alkotmányjogász járt élen a XIX. század végén. Ő volt az, aki Arisztotelész Politika című művéből ismert nomarchia kifejezést fordította át angolra a jog uralma kifejezéssel. Korábban a nomarchia kifejezést sokan sokféleképpen használták, Dicey esetében viszont nyilvánvalónak tűnik egy mentor hatása: ugyanebben az évben jelent meg az eredeti arisztotelészi mű új brit fordítása, amelyet Dicey klasszika-filológia tanára adott ki, s amelyben a nomarchia kifejezés szintén rule of law alakban köszönt vissza.

Egy antik kifejezés fordítása ugyanakkor nem könnyű feladat. Sokan úgy általánosságban is megkérdőjelezik az akkori fordítások helyességét, mivel az antik szövegek fordítására vonatkozó módszertani irányelvek csupán ezt követően, az elmúlt évszázadban fejlődtek rendkívüli módon, másrészt ez a konkrét fordítás eleve egy értékítélet: normatív módon azt állítja, hogy a „törvényeknek kell uralkodniuk”. 

A nomosz és arché szavak azonban másképp is értelmezhetőek. Elképzelhető lehetne tehát nem normatív értelemben vett fordítás is, amelyben ugyanezek a szavak teljesen más jelentéssel bírnak. A nomosz kifejezés azon túl, hogy a mai értelemben vett törvényeket is jelentheti, egyaránt fordítható a „világban uralkodó törvényszerűségek összességének” (mitikus értelmezés), de fordítható akár „egy közösség együttélési szokásainak összességeként” is (morális értelmezés).

Az arché kifejezés fordítása szintén lehet többirányú. A ma széles körben elfogadott „uralom” értelmezésen kívül „rendezőelvet” vagy akár „eredetet” is jelenthet. A módszertani kérdésekkel kapcsolatban elég csupán arra utalni, hogy Hans-Georg Gadamer Igazság és módszer című műve csak 1960-ban jelent meg. Ez a mű máig érvényes irányelveket tartalmaz az antik szövegek fordításával kapcsolatban, ami talán úgy foglalható össze, hogy nem szabad az eredeti szavakat kiragadni a korabeli társadalmi és kulturális kontextusokból, azaz meg kell „tisztítani” az évszázadok alatt rájuk rakódott jelentéstartalmakról. 

Egy másik összefüggésben tehát a nomarchia kifejezést úgy is használhatjuk, miszerint egy jól működő társadalomban a világ rendjével összhangban lévő törvényeket kell alkotniuk a polgároknak. A nyugati kultúrkörben egyébként erre az értelmezésre számos példa volt: lényegében az egész középkorban ez a másik megközelítésmód volt domináns. Aquinói Szent Tamás De Regno című művében éppen a nomarchia kifejezés transzcendens tartalmára hivatkozva érvel a királyság intézménye mellett, hiszen szerinte csak Isten által felkent uralkodó garantálhatja a világrend törvényeinek érvényesülését egy-egy országban.

A jogállam lokalitásból globalitássá válik

A modern korban a brit – és tágabb értelemben véve az angolszász – gondolkodásban a Dicey-féle értelmezés vált széles körben elterjedtté. Dicey úgy vélte, az Arisztotelész által leírt, az ókori görögöknél ideálisnak tekintett társadalmi berendezkedés hosszú idő után először a Brit-szigeteken jelent meg újra. Szerinte az autonóm brit férfiak közötti viszony a valódi rule of law, hiszen az egyfajta „gentlemen’s agreement”-ként egymás jogainak önkéntes és kölcsönös tiszteletben tartásán alapul. 

Fontos megértenünk tehát, hogy Dicey elméletében a jogállam működése nem intézményi keretek révén valósul meg, és a jogállamban élő britek sem az esetleges jogi szankciók miatt tartják tiszteletben egymás jogi viszonyait. Dicey szerint sokkal inkább a brit habitus az, amely garantálja a jogállam működését. Azaz a britek olyan attitűdökkel rendelkeznek, hogy önkéntes alapon alávetik magukat a törvények szabta jogi kereteknek az egymással történő társadalmi interakció során is. Ebből következik, hogy Dicey – éppen a fent leírt habitusbeli sajátosságok miatt – csak és kizárólag brit jelenségnek tartotta a jogállamot, más európai nemzetek esetében nem tartotta elképzelhetőnek annak kialakulását.

Dicey után a szintén brit Michael Oakeshott is hozzájárult a jogállamiság fogalmának értelmezéséhez és annak átalakulásához. Látva a többi európai országban zajló demokratizálódási folyamatokat, Oakeshott már elképzelhetőnek tartotta, hogy a jogállami keretek Nagy-Britannián kívül is kialakuljanak. Oakeshottra nagy hatással volt a francia jogállamiság (État de droit) koncepció elsőszámú teoretikusa, Raymond Carré de Malberg munkássága, aki a jogállami gyakorlatot a francia keretek közé ültette.

A más nemzeti keretek közötti jogállamiság lehetőségének hatására azonban az eredeti Dicey-féle fogalom habitusokra alapuló tétele elveszett, hiszen más európai nemzetek esetén nem lehet sajátosan brit karakterre apellálni a jogállam feltételeként. Oakeshott ezért az intézményi kikényszeríthetőséget és a szankcionálást tette meg a jogállam működési feltételévé, ezzel küszöbölve ki a nemzeti karakter hiányából fakadó problémákat. 

A rule of law-tól a Rechtsstaatig

Nem meglepő, hogy a rule of law elve a német kultúrkörben már a „Rechtsstaat”, vagyis a jogállam koncepciójaként csapódott le, és az Oakeshottnál megjelenő intézményi keretek a német gondolkodásban kiemelt jelentőségre tettek szert. A német jogállamiság-koncepciónak számos teoretikusa ismert: kétségkívül Robert von Mohl és Max Weber gyakorolták a legnagyobb hatást a jogelv német adaptációjára.

Max Weber Gazdaság és Társadalom című könyvében behatóan elemzi ezen intézmények működési kereteit. Mint arra fentebb utaltunk, az intézményi keretek a hiányzó brit habitust hivatottak pótolni, tehát kikényszerítik a jogállami kereteket és szankcionálják azok normáinak áthágását. Max Weber ezen intézmények működésének alapelvéül a racionalitást jelölte meg, ami egyébként jól illeszkedik a német szellemtörténet vonulataiba. A racionalitás mint fő alapelv azonban jelentősen eltér az eredeti Dicey-féle értelmezéstől, mivel megteremti a jogállam globális igényét, hiszen az ésszerű cselekvés jellemzően független a cselekvő személyétől és az ebből fakadó sajátosságaitól.

Végleg eltűnt tehát az autonóm személyek kölcsönös tiszteletén alapuló jogállami keretrendszer, és átvette annak helyét egy személyek felett álló (vagy egyenesen személytelen) intézményi struktúra, amely racionális elvek mentén szabályozza a polgárok egymáshoz való viszonyát. 

Még inkább az egyetemesség igényének irányába lökte a jogállamiság koncepcióját Jürgen Habermas munkássága. Habermas alapvető tétele, amelyet A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című művében fejt ki először, arról szól, hogy a második világháború utáni poszttradicionális társadalmakban az autonóm cselekvésre épülő társadalmi kapcsolatok végleg háttérbe szorultak. Habermas szerint ennek elsődleges oka, hogy az olyan „ragasztóként” működő világnézeti alapok, mint a vallás vagy közös morális értékrend háttérbe szorultak, ezért a jogállamiság újfajta, most már intézményesített és racionalizált társadalmi kapocsként átveheti ezek helyét.

Habermas jóval később tovább részletezte a jogállamiság társadalmi kohéziós szerepét. Szerinte ahhoz, hogy a jogállami keretek pótolni tudják a normák elveszett közös alapját, alapvetően két feltételnek kell teljesülnie: (1) a jogállami kereteknek érintetlenül kell hagyniuk az egyén – egyébként leszűkült – privát szféráját; (2) olyan közösségi legitimációval kell rendelkeznie, amely szinte teljes körű konszenzuson alapul. Habermas úgy fogalmaz, hogy csak azok a normák fogadhatóak el érvényesnek, amelyekkel minden érintett személy egyet tud érteni egy racionális vitában.

A jogállam mint globális exporttermék

A fent leírt fogalmi átalakulás következtében számos ponton változott meg a jogállam eredeti koncepciója. Megnyílt a lehetőség, hogy földrajzi, történelmi és kulturális meghatározottságoktól függetlenül megjelenjenek a jogállam racionalizált intézményei, lényegében a Föld bármely államában.

Így viszont ideológiai értelemben nem csak a jogállamiság spontán terjedése vált lehetővé, hanem a felzárkóztatás és demokratikus átmenet egyfajta elvárásaként, illetőleg a mintaátvételt segítő politikai mozgalomként is megjelent – annak ellenére, hogy a jogállam eredeti fogalma még számolt az egyes nemzetek közötti eltérések lehetőségével.

A nyugati társadalmak exporttermékként kezdték használni a jogállamiságot, amely jelenségre két történelmi példa is kínálkozik: a kolonizáció időszaka, illetve a posztszovjet térség államainak modern története. Mindkét esetben elmondható, hogy az általános normaként értelmezett jogállamiság helyi implementálása sosem volt teljesen zökkenőmentes.

Már a gyarmati időszakra is jellemzőek voltak a rule of law exportjának problémái. Bár a korabeli brit értelmiség úgy vélte, hogy a legnagyobb ajándék, amit a korona a gyarmatoknak adhatott, az angol jogrend átvétele volt, a jogállam gyarmati implementálása számos anomáliát szült. Olyan helyi törzsekből álló gazdasági érdekcsoportok jöttek létre, amelyek – élve az új eszközökkel – más törzsek kárára terjesztették ki hatalmukat egy-egy gyarmaton. Az akkor megjelent ellentétek számos mai törzsi villongás és háború alapjaiul is szolgálnak.

Speciális a posztszovjet országok esete is. Mivel a jogállami normák elterjedésétől az érintett országok mihamarabbi nyugati integrációját várta a helyi és nyugati elit egyaránt, ezért ezek az államok számos nyugati mintát kritika nélkül vettek át. Tették mindezt anélkül, hogy számot vetettek volna azok helyi körülményekre gyakorolt hatásaival. Érdekes módon a jogállami anomáliák itt is a gazdasági folyamatok kapcsán jelentkeztek legszembeötlőbben, mivel a jogállami keretekkel működésében járatos külföldi befektetők versenyelőnybe kerültek a kialakított keretek révén.

Manapság a mélyülő európai integráció újabb kihívásként értelmezhető ezen a területen. Az Európai Unió ugyanis mint szervezet egyre nagyobb hangsúlyt fektet a jogállami normák minél szélesebb és egységesebb érvényesülésére és kikényszerítésére a különböző tagállamokban. Az uniós joganyagon belül az Európai Unióról szóló Szerződés 2. cikke, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának preambuluma is kiemelten hivatkozik a jogállamiság követelményére.

Jogállam-koncepciója csak a tagállamoknak van, az Európai Uniónak nincs

A jogállamiság – egy jogász számára oly kedves – fogalma mára egy univerzummal írható le leginkább. Az univerzumnak kiterjedése van, működési elvei vizsgálhatók. Két alapvető tulajdonsága figyelhető meg.

(1) A jogállamiság univerzuma tágul. Belső magja jól detektált, viszont külső peremének kontúrjai elmosódottak. Elég csak megnézni a Velencei Bizottságnak a jogállamiság európai helyzetére vonatkozó jelentését, hogy lássuk, a jogállami univerzum szélső pontja – legalábbis összeurópai értelemben – közel sem olyan élesen felismerhetők, mint mások. Csak hogy egy példát említsünk: ahogyan arra Varga Zs. András alkotmánybíró is felhívja a figyelmet Eszményből bálvány? című könyvében, a Magyarországon elhíresült Tavares-jelentés 39 esetben, rendkívül sok különböző összefüggésben említi a jogállamiság követelményét. 

(2) A jogállamiság univerzuma egységesedik. A fent vázlatosan ismertetett elméleti alapokból is az világlik ki, hogy a jogállamiság minden országban mást és mást jelent. A jogállamiság univerzumában minden bolygónak, tehát országnak saját története és működési rendje van. Létezik német, francia, dán és észt jogállamiság-koncepció, de ezek között a legkisebb közös többszörös megtalálása – az általánosságok szintjét meghaladóan – szinte lehetetlen feladat.

S ugyanígy létezik magyar jogállamiság is, amely egyrészt természetesen a rendszerváltozás utáni alapvető irányokból, de másrészt például a korábbi virágzó magyar parlamentarizmus hagyományaiból is áll.

Nincs tehát európai jogállamiság: ennek fogalma nem ismert, ennek részletei nem kimunkáltak egy mindenki számára legitim szereplő által sem. Ebből következően, noha minden országnak a saját alkotmányos berendezkedésében a saját jogállamiság-koncepció érvényre juttatásán kell munkálkodnia, az Európai Unió szintjén nincs olyan koncepció, amelyet érvényre lehetne juttatni. És ez nem feltétlenül probléma. 

A probléma ott kezdődik, hogy az Európai Unió jelenleg mindezen koncepciónélküliség ellenére egyre azon munkálkodik – legújabban az úgynevezett jogállamiság-mechanizmus alapján –, hogy egy láthatatlan koncepció végrehajtását szolgáló eljárásrendet alakítson ki és erősítsen meg. Közös koncepció (avagy közös tartalom) nélkül viszont a láthatatlan koncepció végrehajtásának kikényszerítését előmozdító eljárásrend nem segíti, hanem hátráltatja a közös európai projektet. A tágulás és az egységesedés tehát egy nemzetek felett szint által vezérelve zajlik, a veszélyek és következmények előrelátására vonatkozó érdemi tudás és gondolkodás nélkül.

Jogegységesítés és -közelítés helyett a kölcsönös elismerés az európai projekt sikerének a záloga

A helyzet annak ellenére súlyos, hogy Európai Unió nem szűkölködik azokban a működőképes és sikeresnek bizonyult tapasztalatokban, amelyek révén a múltban a különböző tagállami jogrendszereket a közös európai siker érdekében harmonizálni tudta. A jogrendszerek harmonizációnak azonban több szintje lehetséges. A legerősebb fegyver a jogegységesítés, amelyben közös szabályozás jön létre. Ehhez képest puhább eszköz a jogközelítés, amelyben egy általános közös szabály jön létre, de a tagállami szinten megmarad a mozgástér. 

Egy harmadik, rendkívül széles körben alkalmazott módszer a kölcsönös elismerés elve. Eszerint egyáltalán nem szükséges közös szabályokat alkotni, csupán minden tagállamnak el kell fogadnia egyenrangúnak és egyenlő védelmet biztosítónak a másik tagállam szabályozását. Ilyen kölcsönös elismerési rendszer működik jelenleg is a belső piac területén kívül az oklevelek, a bizonyítványok és a képesítések, a büntetőügyekben hozott bírósági határozatok vagy polgári ügyekben hozott bírósági és bíróságon kívüli határozatok kölcsönös elismerésének területén is. A kölcsönös elismerés lényege tehát annak felismerése, hogy nem szükséges egységes európai büntetőjogot és büntető eljárásjogot létrehozni ahhoz, hogy az Európai Unió egyik tagállamában hozott határozatot egy másik tagállamban is elismerjenek, és ezáltal ezen ügyekben zavartalan legyen az együttműködés.

Az Európai Unió története mindvégig arról a logikus és racionális, patikamérlegen zajló intellektuális munkáról szólt, hogy miként lehet a közös projektet sikerre vinni. Ehhez minden esetben csak azt kellett átgondolni, hogy mi az, amiben érdemes együttműködni; illetve mi az, amiben nem, valamint hogy milyen módon érdemes azt megtenni.

A jogállamiság esetében jelenleg egyre inkább a jogegységesítés és -közelítés irányába mutató módszerek dominálnak, annak ellenére, hogy az univerzum rohamos tágulása és az egységesedése jól láthatóan komoly kockázatot hordoznak magukban. A jogállamiság esetében közös koncepció nélkül életveszély a jogegységesítés és a -közelítés módszere. Ehelyett a kölcsönös elismerésnek lehet helye, ahol az Európai Unió tiszteletben tartja – vagy egyáltalán figyelembe veszi – a tagállamok közötti különbségekkel. Amíg ez az elv a többi jogterülethez hasonlóan nem erősödik vissza a jogállamiság esetén is, a valódi cél nélküli feszültségek fel fogják őrölni a stabil és jól belátható univerzum eddigi békéjét, valamint a jó szándékú együttműködési készséget. 

A felelősség és a feladat tehát nagy, de útravalónak csak egy dolgot kell megérteni – ami azért az Európai Unió jövőjével kapcsolatos vitáknál nem mindig szokott problémamentes lenni: „Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.” (Babits Mihály)