A Görgei-kérdés (1931)

„Sebess Dénes a Görgei-kérdésben jólesően árulónak tekinti Görgeit. Nem akarja határozottan kimondani, de tisztán él benne apáinknak és nagyapáinknak az a lángoló és megnyugtató dühe, hogy Görgei, az áruló adott el bennünket.

Jól emlékszem rá gyerekkoromból, mennyi erőt, mennyi örömet és mennyi bizodalmat adott ez a hit a magyarságnak. Én is ebben nőttem és egész nagy diák koromig büszke voltam, hogy Ausztria nem tudta legyőzni a magyart, csak egy ember árulása segítségével.

Milyen egy szép nemzet ez, milyen méltó arra, hogy büszkén tekintsen magára. Hát persze, a fővezér, aki összejátszik az ellenséggel, aki Debrecenben nem jön Nagy Sándornak segítségére, aki Komáromnál addig késlekedik, míg az osztrák sereg össze nem szedi magát, aki pisztolyokat cserél az orosz tiszttel, aki Kossuth ellen intrikál, aki diktátor lesz s aki eladja a hazát a saját életéért és aki nem bírja főbelőni magát, hogy megmeneküljön a szégyentől, hogy egy ország okádja ki magából.

Emlékszem, az első fordulat ott volt bennem vele szemben, mikor diákkoromban még, a nagybátyám, akinek véleménye komolyságát mindenkiénél jobban tiszteltem, maga is tanár, azt mondta igen nyugodtan s csöndesen:

- Görgei az orosz előtt tette le a fegyvert, nem az osztrák előtt.

Megnémultam, annyira váratlan volt ez a kijelentés.

Az orosz előtt?... Ezt sohase mondták... Ez nem volt benne az iskola és a közélet szellemében. Engem úgy informált az élet addig, hogy Vác óta folyton az osztrákkal paktált és a gyáva békepárt élén ki akart békülni a császárral.

És az csodálatos is, hogy valóban, a Görgei ellenes gyűlöletben, ezt soha, soha nem említették, hacsak a hadtörténelmi írók nem. A közönség, a szülők és ismerős felnőttek, a szónokok és a professzorok ezt sose mondták, mert féltek, hogy már nem lesz olyan szép és tiszta a támadás az áruló ellen.

- Miért az orosz előtt? - kérdeztem tünődve nagybátyámat.

- Mert dokumentálni akarta a világ előtt és örök emlékül akarta állítani a magyarság számára, hogy nem az osztrák erő törte meg a magyart.

Erre megindult bennem valami ellenszegülés az előző hittel szemben. Hiszen ez a tény maga elég lehetne arra, hogy még ha áruló lett volna is ez a fővezér: 

Az osztrák uralom ugyanis abban az időben véghetetlen és határtalan ellenségnek tünt fel a magyar középosztály előtt. Félelem és utálat, meghunyászkodás és gyűlölet volt bennük vele szemben. Minden rossz onnan jön és minden bajnak egyedüli oka. Viszont senkise mert fellépni nyíltan, mert a hordószónokok felelősségnélküli tombolása is üres lárma volt. Ellenben az ország megbízható, komoly vezető eleme, a Tiszák és párthíveik egy csüggesztő konzekvencia hatása alatt éltek, hogy ezen nem lehet segíteni. Ausztria örök és Ausztria megdönthetetlen kapuja a pokolnak.

És a magyar nemzet legnagyobb árulója az orosz előtt tette le a fegyvert.

Attól kezdve egyre több és súlyosabb adatot kaptam a Görgei javára.

Azt hallottam, olvastam, tudomásul vettem, hogy a forradalom alatt égett és lángolt és őrjöngött a magyarság a lelkesedéstől Görgeiért.

Látnom kellett egy fővezért, aki civilből, senkiből, állástalan tanársegédből napok alatt a legmagasabb csúcsra ért. Ott megállott és az egész világot csodálatba ejtő katonai lángésznek bizonyult. A pályáját dicsőséggel vitte végig s az egész osztrák hadsereget tönkreverte, úgyhogy az segítségért könyörgött az orosz cár előtt s mikor a fegyvert letette: nem az osztrák előtt tette le, nem a gyűlölt és megvetett és tehetetlen és általa tönkrevert hóhér előtt, hanem az idegen szörnyű hatalom előtt. Szándékosan, tudatosan a magyar «gloire» szolgálatában.

Ki van a magyar históriában hozzá hasonló egyenesvonalú, büszke és méltó szabadsághős?

Csak egyetlen szépséghiba van ebben az életben, éreztem akkor: hogy él.

Hogy túlélte a harcot s minden hős bajtársa áldozatul esett. Ő él s az aradi tizenhárom és annyi ezren halottak lettek.

Ezzel a csekélységgel: hogy élve maradt, felfordította egész pályáját, keserűséggé vált a hordó méz, visszafelé rombolta le hősiségének csodás építményét.

A gyanú öl.

A Görgei-kérdés még ma sincs, egyáltalán nincs tisztázva. Minél nagyobbra gyűl az aktahalom, annál kevésbé lehet benne eligazodni.

Jellemző, hogy Sebess Dénes (most megjelent szép könyvében, a 

Vajjon el fog következni az idő, mikor Görgei már egyáltalán nem lesz áruló? Mikor a nemzet a magyar faj erejének legnagyobb bizonyítékául tekinti a világosi fegyverletételt az orosz előtt?

Ez a politikai tény valamikor valóban nemzetnevelő aktussá fog válni?

Én ma úgy érzem, 

Mikor szemben állottam a kilencvenkétéves vezérrel, aki még akkor is teljes szellemi erejében volt, azt kérdeztem tőle:

- Tábornok úr, ha ön akkor tíz évvel idősebb?

Erre a szeme könnybelángolt és ököllel vágott, mint a harctéren tette volna. És ott feszült benne, amit talán sem akkor, sem most, a kérdés pillanatában nem is érezhetett tisztán.

A kérdésem arra vonatkozott, hogy miért nem kergette szét a fecsegőket, miért nem vette a kezébe a főhatalmat, miért nem lett egy új Napoleonná?

Tehette?

Mi volt mögötte?

Egy kis nép. Egy műveletlen kicsiny nép. Egy csöpp guerillacsapat Európa közepén.

Napoleon? Napoleon mögött a francia nemzet állott. S Napoleon, az olasz kondottieri, evvel a francia zászlóval és evvel a francia kimeríthetetlen tartalékkal felvonulhatott Európa ellen. De mit kezdhetett Görgei a feketeképű és szalonnázó kún juhászokkal?

Görgeiben meg lett volna a képesség rá, hogy Dsingiszkán legyen belőle. De mit csinált volna egy Dsingiszkán, ha nincs mögötte a felsodorható Ázsia minden népe.

Egy magyar nem robbanthatta szét Európa kereteit. Nem vonzhatta magához a szlávokat, a germánokat, a latinokat.

Ezért kellett a legelső pillanatban letörnie a forradalmi erőnek benne. Ezért kellett cinikussá lennie. Ezért kellett Deák Ferenc útját törnie: kiegyezés, ha lehet.

És akkor miért nem hajtotta ezt végre? Miért nem békült hát meg az osztrákkal? Miért tette le kardját az orosz előtt?

Mert nem volt egy fáradó öreg, hanem egy harmincéves hős, nem volt egy megalkuvó bölcs, hanem egy mesebeli titán.

És ezzel a tettével nagyobb célt szolgált egy alkalmi békekötésnél. Messzebb világított annál a háromnegyed századnál, amit még Ausztria a világtörténelemben jelentett.

Született 1818-ban s a Habsburgok uralma elmult két évre az ő halála után, 1918-ban.

És a Görgei ténye csak akkor kezdett a magyarság számára: élő és tényező cselekedetté válni.”