Aki a kenyérrel és a borral sáfárkodik, az mindennél nagyobb súlyt és felelősséget visel. A négymillió szegény országában van mit észrevenni, elég csak kicsit pislogni hozzá.
„Mindemellett ugyanilyen vérre menő kérdés, hogy tudomást vesz-e a körülötte lévő valóságról, a kontextusról mindaz, aki a nagy tömegek szempontjából valamilyen téren kiemelkedő teljesítményt nyújt. Főleg ha egy szakácsversenyről van szó, ahol mégiscsak az élet szimbóluma, az étel tétje és origója mindennek. Aki a kenyérrel és a borral sáfárkodik, az mindennél nagyobb súlyt és felelősséget visel.
A négymillió szegény országában van mit észrevenni, elég csak kicsit pislogni hozzá (bár lehet, hogy bizonyos teraszos panorámákról nem látszik), és ha már a Bocuse mostani döntője az európai gasztronómiai csúcsértelmiség összeborulásáról szól, a menekültválság kellős közepén biztosan találnak maguknak CSR-tevékenységet. Bár ez csak ködpiszkálás, tulajdonképpen senki sem tudja, hogy hova kerül az étel, amit a versenycsapatok hónapokon át »gyakorlásképpen elfőznek« és azt sem tudom, hogy ki ette meg a döntős menüket.
Ez persze nem jelenti azt, hogy fulladjunk bele az »Afrikában bezzeg éheznek a gyerekek« álságos retorikába minden elfogyasztott kézműves fagyi vagy rukkolasaláta után, mert a végén gyomorrákot kapunk az állandó szorongástól és bűntudattól, hiszen a problémáinkat csak a maguk kontextusában oldhatjuk meg. A hangsúly és a lényegi elem sokkal inkább a megfelelő arányokon van: jó kérdés, hogy a gyermekszegénység mikor válik a Bocuse-hoz hasonlóan a világ legalaposabban és leglelkesebben dokumentált »eseményei« közé. Persze nemzetközi összműsoridőt még nem mérte fel senki, ahogy az interneteket sem, szóval itt bölcs belátásra int ismét a privát tapasztalat. Az viszont tény, hogy joggal támad fel a kispolgári öntudat még a francia és a nyugat-európai gasztro-nagyhatalmak közé betörve is a rejtélytől, hogy mi a túróért (a lányáért) ölt bele 1.3 milliárdot a magyar állam a budapesti Bocuse-döntőbe, miközben nem létezik, hogy egy ilyen rendezvény a piacról, a piaci szereplők támogatásával nem él meg.
Végülis mindegy, a lelkiismeretét még birtokló magyar már hozzászokott, hogy ne legyenek luxus igényei: jöjjön valaki bárki, megfizetjük az árát, csak csináljon valamit, most egyelőre annyi gasztrokultúra is elég lesz, hogy legközelebb már ne engedjék az asztalhoz ülni a csokit foggal bontókat és a szotyiköpködőket.”
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Érdekes megállapítást tettek a szakemberek a két vaj összehasonlítását követően. Nem véletlen az európai vaj fokozódó népszerűsége.
Íme a legelterjedtebb fajták és néhány tipp arról, mire érdemes figyelni a használatuk során. Gianni Annoni írása.
A korábbi főpolgármester-jelölt szerint a HVG írása „olyannyira vak és süket a budapesti közállapotokra”, hogy muszáj volt a benne szereplő tévedésekre reagáljon.
Nemrég még azzal volt tele a brüsszeli lap, hogy Románia jobb hazánknál, most meg már arról szól a fáma, hogy miért volt dühös a román átlagszavazó.
Nem állnak meg a határon a hazai termékek.
Több mint 10 százalékkal nőtt az egyéb építmények építése havi alapon, ami főleg a költségvetési szférához köthető, ám a cégek óvatosak. A jövőbeli fellendüléshez a gazdasági kilátások javulása szükséges, ami az egész ágazat lendületét visszahozhatja – véli a Makronóm Intézet elemzője.
Európát valójában a brüsszeli bürokraták árulták el, véli a többség.
