„De mit kezdjünk azzal a helyzettel, ha a politikai elit – az említett etikai szabályokat ismerve, nem kevés gátlástalanságot és cinizmust mutatva – tudatosan visszaél a családok érinthetetlenségével? Amikor a jegybankelnök unokatestvére az MNB-alapítványok pénzeltüntetési mutatványainak kulcsfigurája, amikor fb-elnökként a főügyész nejének kellene a sokmilliárdos stiklit kiszúrnia, de nem teszi, amikor minden, adózott jövedelemmel le nem fedett politikusi szerzemény a házastárs nevén (és annak titkos vagyonnyilatkozatában) található, amikor a megmagyarázhatatlan vagyongyarapodások révén már a gyermekek gyermekeinek is jutott egy-egy svájci bankszámla és budai maxigarzon, amikor az agrárminiszter rokonai az ölükbe hulló állami földek révén lassan fölküzdik magukat az oligarchák első sorába, amikor az államtitkár exfelesége lebukik egy Vaduzban elrejtett alapítvánnyal, amikor egy másik államtitkár fitneszedző párja talán még azon a szinten is figyelemre méltó 300 millióért licitál a földárverésen, amikor nem a fideszes képviselőnek, hanem csak az összes közvetlen hozzátartozójának vannak offshore cégei – akkor is előrébb való a család, mondjuk, a tiszta közéletnél? ()
Mondjuk az is lehetne egy etikai alapvetés, hogy nem söpörtetjük be a családtagjainkkal – illetve nem tesszük ezt magunk a családtagok mögé bújva – az állam (az adófizetők, a közösség, a nemzet) pénzét. Addig is, amíg az újságírók tökéletesre csiszolják a maguk normarendszerét, a megelőzés jegyében a másik oldalon maradhatnának ennél a kiindulópontnál.”