A Hollóárnyék-trilógia záró kötetében a kiszámíthatóság, az ismerősség és a megszokás öröme már nem úgy működik, ahogyan a korábbiak esetében. Az eszköztár adott, a cél úgyszintén, az odavezető úton néhány epizódtól eltekintve borzasztóan lehet unatkozni. Kritikánk Anthony Ryan A tűzkirálynő című kötetéről.
A tűzkirálynő az a könyv, ahol tudod, mit fogsz kapni. Nemcsak azért, mert egy sorozat záródarabja vagy mert a cselekményszálak nem fognak semmilyen vargabetűt leírni. Nem, pontosan azért olvasod, mert az elejétől a végéig biztos vagy benne, mi fog történni; inkább a hogyanra, a mikéntre és a mi módonra vagy kíváncsi. Az első kötet válaszai nagyszerűek voltak, a második könyv feleletében már felbukkantak a szétesettség nyomai, míg az utolsó visszajelzésében néhány részletet leszámítva csak a didakticizmus és a hangzatos lózungok kapnak helyet.
Ilyen üzenetek minden műfajban, zsánerek esetében hatványozottan előfordulhatnak, mintegy a kalandok tanulságaként. Vannak olyan fantasy kötetek, ahol maga az utazás képezi a kaland egyik fontos részét, ahogyan erről Brian Staveley, a A császár pengéi írója is vélekedik. Azonban hiába kerül A tűzkirálynő cselekményének egyik gyújtópontjába az utazás és villanthatná meg a világépítés pazar módját, ha az semmi másból nem áll, mint menetelésből, katonák toborzásából majd hosszúra nyújtott harcokból jószerével a térkép minden pontján, akkor egy hatalmas elpuskázott lehetőséggel nézhet farkasszemet az olvasó. Félreértés ne essék, hiszem, hogy Ryan bármilyen hevességű összecsapást szórakoztatóan és olvasmányosan ír le, hisz az egyik, általam is kedvelt erőssége, de ha pusztán erre egyszerűsödik le a szöveg, akkor az sajnálatos.
Holott a történet nem okvetlenül indokolja ezt. Ez a kötet rögtön ott folytatja, ahol a második abbahagyta. Majd a külső fenyegetés és belső lázadások elmúltával jöhetne egy újrarendeződés és felépülés a sebekből, azonban Lyrna Al Nieren, az Egységes Királyság uralkodónője úgy dönt, végleg le kell számolni a fenyegető ellenféllel. Így az előző két kötet során megismert és megkedvelt szereplők még egyszer összecsődülnek, hogy aztán ismételten szétszóródva rohamra indulhassanak. Ezen eseménysor állandó ismétlődése magával rántja a narratívát, hogy aztán a „harcol-pihen-filozofál” hármasa unalomba fullaszthassa. Ennek ellenére az a meglátásom, hogy azok a gesztusok, amelyek részletgazdagabbá teszik A tűzkirálynőt többé-kevésbé a helyükön vannak. Gondolok itt az eretnek Hetedik Rend felbukkanására és szerepére, az elmesélt eredettörténetek sokaságára vagy az összefüggésekre és azok kibontására.
Ugyanakkor temérdek témát felszínesen érint, nem fejti ki őket megfelelően. Reva Mustor homoszexualitásával semmilyen árnyalat nem kerül a történetfolyamba, egészen egyszerűen belesimul a fiktív világba. Lyrna és Vaelin Al Sorna közötti elfojtott érzelmek szintén idetartoznak. A felfedezésre váró területek sem töltik be a hozzá fűzött reményeket. A bejárt helyeket mintha egy katona szűrőjén keresztül láttatná az író: különböző domborzati színek a térképen, elfoglalandó települések és felszabadítandó és fellázítandó vagy megölendő emberek csoportja. Ez alapvetően nem gond, csak az, hogy ha egy arra kószáló mellékszereplő gyorsan elmondja a fontosabb tudnivalókat, szegényessé teszi a szöveget. Mindent felülír a hadászat.
Cserébe Ryan A várúrban elkezdett átívelő szál által felvezetett főellenség itteni megjelenését, háttértörténetét és motivációit jól kidolgozza, megmagyarázza és logikusan felépíti, még akkor is, ha elborítja az olvasót felesleges információkkal. A Vaelinékkal szembenálló fél holdudvarának felépítését, működését és társadalmát szintén ilyen alapossággal és körültekintéssel írja meg. Ezek a finomságok többnyire a Hatodik Rendből származó Frentis testvér rémálmaiban megjelenő boszorkány segítségével kerülnek az olvasók elé.
Szerkezetileg öt nagy részt ölel fel A tűzkirálynő. A már ismert krónikás, Verniers Alishe Someren ismételten a nagy fejezetek elején kap helyet, dőlt betűvel van szedve mondandója. Ahogyan korábban is, a többi szövegrésztől eltérően a narráció itt mindig egyes első személyű. Két férfi (Vaelin és Frentis) és két nő (Lyrna és Reva) szemszögéből követhetjük nyomon a történetet. Stilisztikailag pedig az előző kötet, A várúr eszköztára – a letisztult, jól megírt és lényegre törő szöveg – köszön vissza.
A tűzkirálynő elfáradt a száguldástól. Több kontinenst kellett bejárnia, megismernie és tudását átadnia az olvasónak. Számolatlan főbb karaktert és még több mellékszereplőt kellett mozgatnia, továbbá a már kész fiktív világ egy újabb, eddig ismeretlen szegletét felépítenie és bemutatnia. Mindezeket meg lehet tenni utazás közben is, azonban a katonai vállalkozás minden mástól elvette a helyet. A főbb történetszálakat Ryan tisztességesen befejezte, bár ezek semmilyen robbanást nem idéztek elő, vizes lett a puskapor. Hosszú út után kellett célba jutnia a Hollóárnyék-trilógiának, én viszont nem biztos, hogy újra elindulnék ezen az ösvényen.
*
Fekete I. Alfonz 1986-ban született Szabadkán, Szegeden anglisztikán és irodalmi szerkesztésen szerezte alapfokú diplomáját, Budapesten pedig az anglisztika mesterszakos végzettségét. 2016-ban elnyerte a JAKKendő-díjat. Fantasyvel, tündérmesékkel és gyerekirodalommal foglalkozik.
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
Az aztékok emberáldozatra épülő vallását a hódító spanyolok és a katolikus egyház a Sátán legintézményesültebb kultuszának tartotta.
Kemény nem ontja a könyveket, ami különösen rokonszenves a mai világban.
Gerzsenyi Gabriella az EP Mezőgazdasági Bizottságának ülésén többek között a gazdák talajművelési szokásait is kritizálta.
A legjobb politikai barométer a világban a román politika mozgása: ahová áll, ott mindenképpen fordulat várható.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
