Két szuper bunyó közé mehet egy kis politika

„A minisorozatban Amerika Kapitány áll az ellenállás élére, s a szabadságjogok zászlaját lobogtatva mond ellent feletteseinek. Mindezzel nem is lenne gond, hisz a Kapitány nem először bizonytalanodik el a honi törvényhozás hitelében, de Millar sajnos nem képes behatóan ábrázolni a kapitány motivációit. Mivel nem találja azokat az egymásnak feszülő érveket, amiken a hősök összekülönbözhetnének (pedig ezek nyilvánvalóan ott vannak, nézzük akár csak a párhuzamosan futó sorozatokat, akár az új mozifilmet), másmilyen konfliktusforrások után néz: titkos szuperbörtön az ellenálló hősöknek, akiknek a levadászására még a szupergonoszokat is bevetik, és egy balul elsült kísérlet, minek során Vasemberék tábora klónozza Thort, hiszen nem elég nagy aduász az oldalukon álló Őrszem (a Marvel házi Supermanje). Millar írása tele van további meggondolatlanságokkal, amik azért válnak fájó hibává, mert a Polgárháború közben halálosan komolyan veszi nem csak saját magát, hanem a szuperhős társadalom fogalmát is.

Steve McNiven kissé merev, a kondenzcsíkokat legtöbbször nélkülöző, ám talán éppen ezért nagyon is sajátos és kiváltképp tetszetős stílusa ugyancsak a füst verte csatatereknek áll nagyon jól: Amerika Kapitány, Vasember és Pókember szélesvásznú küzdelmei, illetve a két oldalas pózolások és egészoldalas cliffhangerek láttán nem ritkán áll fel a szőr mindnyájunk hátán, és Michael Turner epikus borítói is csak hozzátesznek az élményhez, így ha valaki igazán látványos csihi-puhikra vágyik, a Polgárháborúban biztos nem csalódhat – a harcoknak igazi átélhetőséget kölcsönző dráma azonban kissé súlytalanra sikerült Millar tálalásában.”