„A lakóhelye elhagyására kényszerültek nyolcvan százaléka fejlődő országokban él. A világ egy olyan állapot felé halad, amelyben a menekültek jogait nem nemzetközi egyezményekben, hanem dollárban és euróban állapítják meg. Az Európai Unió május eleji döntése szerint a kvóták alapján elosztott menekülteket a tagállamoknak 250 ezer euró »szolidaritási hozzájárulás« ellenében nem kötelesek befogadni.
Rawlence több szempontból is »őrültségnek« tartja a fenti folyamatot, főként azért, mert »egy menekült befogadásának visszautasításával az ország egy munkaképes emberi lényt utasít vissza«, annak ellenére, hogy számos tanulmány szerint ezek az emberek hosszú távon a gazdasági növekedéshez járulhatnak hozzá. Részben ez volt az alapja 2015-ben Angela Merkel német kancellár érvelésének a nagy számú menekültkérelem elfogadásakor. David Miliband volt brit külügyminiszter, szombaton arra kérte a nemzetközi közösséget, hogy a »jelenleg táborokban élő legsebezhetőbb menekülteket gazdag országokban telepítsék le«, valamint a többiek munkához való jogát ismerjék el azok az országok, melyben tartózkodnak, olvasható az írásban.
A kenyai menekülttábor, Dadaab 400 ezer lakója kiépítette saját gazdaságát és közösségét. A kormány próbálkozásai ellenére nem sikerül átmeneti táborként kezelni, s az állandó jellegű utakkal, árammal és egyéb infrastruktúrával ellátott Dadaab egyre inkább városra emlékeztet. Ugyanakkor a nemzetközi támogatások kárba vesznek, hívja fel a figyelmet a szerző, holott az ENSZ eddig három generáció tanítását finanszírozta.
A választás, ami elé a befogadó országok álltak, tulajdonképpen gazdasági jellegű: a negyedszázad alatt a dadaabi menekülttábornak nyújtott támogatást egy menekülteket és kenyai lakosokat foglalkoztató városba is be lehetett volna fektetni, amely adó formájában »dollármilliókkal járult volna hozzá a szomáliai béke és fejlődés megteremtéséhez«.”