Vödörnyi gyávaság, csipetnyi merészség – The Walking Dead évadkritika

Az egykor nívós drámaként aposztrofált, ma már inkább csak unalmasként kezelt, elalvás előtt (vagy közben) nézős The Walking Dead valószínűleg minden idők leghullámzóbb évadán van túl. Minden megtörtént, amiről nem gondoltuk, hogy megtörténhet, beleértve jót és rosszat egyaránt, a végeredmény pedig annyira vegyes felvágott lett, hogy magunk sem vagyunk benne biztosak, a folytatás vagy a kasza lenne-e a jobb döntés.

A sorozatról annyit kell tudni, hogy az alapkoncepció változatlan, hőseink még mindig egy zombiapokalipszis közepette próbálnak túlélni, még ha mostanság hangsúlyosabbak is a túlélőkből szerveződött, erősebb kutya-elven szerveződő mikroközösségek, mint a teljesen érthetetlen okból falkában közlekedő halottak. A széria már régóta olyan szerkezettel fut, hogy egyetlen évad lehetne kettő is, mivel a közepén szünetre vonul a széria. Ehhez mérten az első fele mindig izgalmasan kezdődik, majd unalomba fullad, a második fele viszont önálló évadnak hat új történetszálakkal, ami az elején és a végén pörög kicsit. Nem volt ez másként a 6. évadban sem.

Az évad elején Alexandriában járunk, az élhetőnek tűnő kisvárosban, ahol abbamaradt az előző szezon. Elég hamar kiderül, hogy a falak veszélyben vannak, ugyanis csak idő kérdése, hogy mikor tud kitörni az a párszáz zombi, akiket sikeresen egy völgybe zártak kamionokkal. Főszereplőnk, Rick ezért tervet fabrikál a halottak elterelésére, ha pedig mindez nem lenne elég, a Farkasok nevű nem túl ép közösség is beszáll a buliba. Ehhez képest az évad második fele egy rejtélyes főellenség köré épül, aki úgy dönt, hogy ideje helyretenni mindenkit, aki nem az ő talpát nyaldossa.

A hétköznapok izgalma

Noha tényleg teljesen más a kétszer nyolc rész sztorija, azt nem árt belátni, hogy a hullámzás az évad egészére jellemző, ami annak köszönhető, hogy mostanra rendkívül kiismerhető lett a szerkezet. A vándorlást megtelepedés követi, utána rajtaütnek a karaktereinken a zombik/rossz emberek, úgy újabb vándorlás következik. Míg korábban épp ez az állandó bizonytalan létállapot tartotta fent a nézők érdeklődését, mostanra annyira bejáratott lett, hogy kénytelenek voltak valami újat húzni. Remek döntésnek bizonyult, hogy hiába az évad közepi rajtaütés, úgy tűnik, Alexandria valóban alkalmas az újrakezdésre. Jól védhető, könnyen kipucolható, nehezen lerombolható (persze a kormányzó tankja ellen ez a hely sem menne sokra, de ennyi évvel az apokalipszis után már valószínűleg nem kell ilyesmivel számolnunk).

Mindemellett megnyugtató, hogy még mindig vannak olyan releváns, egy apokalipszis alatt hétköznapinak számító problémák, amelyeket le kell küzdeni a túlélésért. Ha a kaja nagyjából biztosítva is van, a lőszer akkor is fogy, ha Amerikában erős túlkínálatról beszélhetünk. Ez csak egy a megoldandó feladatok közül, probléma a gyermekvállalás, a szerelembe esés vagy a normális élet úgy egyáltalán. Ezek mutatják, hogy igenis szükség van a minimális biztonságérzetre, hogy a karakterek ne papírmasé túlélőgépek, hanem ismét érzelmekkel bíró emberek legyenek. Örömteli továbbá, hogy az utolsó két-három epizódot sikerült úgy megírni, hogy a figurák jellemükből fakadó döntéseket hoznak, nem pedig az írók kénye-kedve szerint cselekszenek.

Ha pedig mindez nem lenne elég, érezhetően elkezdett átalakulni a The Walking Dead világa. Mostanra természetesen, önszerveződő jelleggel maradnak fent a közösségek, rutinná vált a fennmaradáshoz szükséges feladatok ellátása. A gonosz fosztogató bandák soha nem látott számban tudnak együtt létezni egymás legyilkolása nélkül, és kiderült, hogy nem csak a főszereplők és az aktuálisan körülöttük tartózkodó emberek a jók. Vannak más közösségek is, akik normálisan képesek élni, és még kereskedni is lehet velük! Hölgyeim és uraim, megkezdődött az apokalipszis utáni társadalom újraszerveződése, amit eddig nem nagyon láttunk még zombis filmben.

Egy apokalipszis ostobaságai

Sajnos nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy mennyi minden alakult borzalmasan míg elértünk oda, hogy ismét vannak karakterek és társadalom. Az évad első felében kiderült ugyanis, hogy az írók gyávaságból jelesre vizsgáznak. Mostanra képtelenek alapszereplőt kiírni, galád módon elhitetik, hogy megtörtént, aztán kiderül, hogy mégsem. Ha megrekedünk ott, hogy eseményszámba megy egy főszereplő kiiktatása, akkor bőven elég lesz csak az évadzárókat megnézni a jövőben.

A gyávaság azonban nem csak erre terjedt ki: a nézőket jól meg kellett rémíteni, hogy megint újraindul az ördögi kör. Miért nem lehet azt, hogy egyszer nem ütnek rajtuk, hanem azért mennek tovább, mert szimplán nem akarnak vagy rajtuk kívül álló okok miatt nem tudnak tovább helyben maradni? Miért kell 45 percnyi, kimondottan unalmas hörgésversennyel egybekötött hentelés ahhoz, hogy kicsit kibillenjen a megszokott status quo? Erre persze lehet magyarázat az is, hogy az új szereplőket szimplán rosszul írják, úgyhogy őket ki kell irtani (ha már főhőst megölni nem mernek), de ezt is lehetne sokkal szebben és elegánsabban. Már senki nem akar egy egész epizódon keresztül zombikat nézni emberevés közben, sem embereket nézni zombigyilkolás közben, köszi, az már megvolt az első két évadban.

Az ilyen jellegű butaságok azok, amik miatt a The Walking Dead szép lassan elássa magát. Rég nem az a baj, hogy túl sok a szereplő és nehéz őket egyszerre mozgatni, hanem az, hogy mostanra minden túlságosan is kiszámítható és nyilvánvaló lett. Azonban a hétköznapiságot is könnyen túl lehet tolni, így nem az a megoldás, hogy egy részen keresztül csak kapálgatást meg építgetést bámultatnak velünk. A sorozatnak egyetlen dologra van szüksége, mégpedig arra, hogy megkeresse a rég elvesztett merészségét. A Trónok harca világában valahogy nem jelent problémát, ha valaki a második, az ötödik vagy csak az évadzáró részben hal meg, támad fel vagy aláztatik a porba. A lényeg az, hogy olyasmi történik vele, amire nem számítunk, mindez pedig az írói bátorság és a nézői igények teljes figyelmen kívül hagyása miatt történhet meg.