„Napjainkban, az öntudat túlhangsúlyozásának és túlértékelésének korában ezt sokan elutasítják.
Az biztos, hogy manapság nem hallunk erről feltétlen szívesen, mert a ráutaltság mögött bizonyos kiszolgáltatottságot vélünk felfedezni, attól pedig idegenkedünk. Igaz, hogy az élet sok területén van az ember kiszolgáltatott helyzetben, függ a pénztől, a hatalomtól, a manipulációtól, de ezt nem ismeri be, és így az irgalmat is elutasítja, mondván, hogy nincs erre szüksége. Majd ő megszervezi a saját maga életét, s minden rendben lesz. A tények azonban mást bizonyítanak. Az az ember ugyanis, aki azt állítja magáról, hogy soha nem ütközött korlátokba, neki mindig minden sikerült az életben, először is nevetségessé válik. Ilyen egyszerűen nem létezik. Másodszor: sokan szánakoznak is az ilyen emberen, összesúgnak a háta mögött, hogy baj van az idegeivel, azért mondja ezt. Egy lelkileg kiegyensúlyozott ember soha nem állítana ilyesmit. A harmadik pedig, hogy az önmaga képzelt tökéletességével dicsekvő személy egy idő után elviselhetetlenné válik. A Jóisten mentsen meg attól az embertől, aki mindenütt hirdeti, hogy az ő élete göröngyöktől mentes. Ki tudja, milyen áron érte ezt el? S mivel mi nem vagyunk ilyen tökéletesek, egy idő után távolodni fogunk ettől az embertől: örülj neki, hogy csupa fény, siker az életed, de kímélj meg minket a dicsekvésedtől.
Reális emberképre van tehát szükségünk mindnyájunknak?
Igen, ez pedig egyértelműen annak belátását jelenti, hogy egymásra vagyunk utalva, az élet minden szakaszában: gyermek a szülőre, szülő a gyermekre, a házastársak egymásra, beteg az orvosra. A ráutaltság szerves része az életnek, és ahol erről beszélünk, ott már az irgalmasságnak is megvan a helye. A filozófiai antropológia segítségével pedig ki tudjuk értékelni ezt a rászorultságot – vizsgáljuk meg az embert a maga teljességében. Ez egyértelműen elvezet annak felismeréséhez és belátásához, hogy Jézus Krisztus irgalmára mindenképpen szüksége van az embernek. Ez realitás, és ezt az irgalmasságot magunknak is mindennap gyakorolnunk kell. Nem világviszonylatban, mert akkor semmi nem lesz ebből. Nem hiszem, hogy a világ sorsát, beleértve a legaktuálisabb problémákat is, itt és most meg tudnánk oldani. Természetesen a Szentatyának, mint Krisztus földi helytartójának, egyetemes dimenziókban kell megszólalnia, az egész világra vonatkozó állásfoglalásokat kell meghirdetnie. A saját életünkben azonban meg kell néznünk, hogy milyen módon tudunk másokon segíteni, elsősorban azokon, akik a legjobban rászorulnak az irgalomra. Számtalan alkalom van erre. (...)
Az imént utalt rá, hogy az irgalom nem jelenti a rossz jóváhagyását…
Szent Pál apostol írja a Timóteushoz írt második levelében, hogy a tanítónak alkalmasnak kell lennie a megkülönböztetésre. Vagyis, az irgalmasság semmiképpen sem jelentheti a rossz jóváhagyását. A bajba jutott ember segítése, a tévúton járónak a helyes útra vezetése viszont irgalmasság. Szent Pál arra is figyelmeztet: a tanítónak ragaszkodnia kell a hiteles tanítás szavaihoz, hogy képes legyen józan oktatásával buzdítani, és megcáfolni az ellentmondókat. Íme, a filozófia szerepe a teológiai képzésben. Ne görcsöljünk be, ha valaki előjön valamilyen vadnak látszó magyarázattal, hanem üljünk le vele és próbáljuk meggyőzni őt hitünk alapelveinek az igazságáról, ha szükséges, az értelem, az ész erejével. Tanításra termettnek kell tehát lennünk, és nem esti mesékkel szórakoztatni az embereket. Annak is megvan a szerepe, de nem itt.”