„Kiss László 55 évvel ezelőtti sztorijáról pontosan azért érdemes beszélni, és azért kell felháborodni rajta, mert ez a közeg még mindig létezik. Az elmúlt 10 évben az úszósportban nem egy szexuális erőszakról szóló sztori látott napvilágot, és egyáltalán semmiféle módon nem látszik, hogy ez a közeg bármikor is megkadályozhatna egy újabb tragédiát, erőfeszítést tenne annak érdekében, hogy a közeg kevésbé legyen erőszakos, vagy esélyt adna arra, hogy az áldozatok előállhassanak úgy, hogy nem éri őket megvetés.
De nem is az számít valójában, hogy Kiss László végleg visszavonul-e 55 év után, vagy Aczél Endre csak akkor foghat újra tollat a kezébe, ha elvégzett egy 200 órás, a szexuális erőszakról szóló felvilágosító tanfolyamot (pedig el kéne). Hanem az, hogy legyen következménye a szexuális erőszaknak, és értsék meg az ezt körülvevő folyamatokat az úszók, értse meg a magyar társadalom. Az erőszak itt van közöttünk, öltönyben, nyakkendőben, olimpiai bajnokként és utcaseprőként is el lehet követni, azokat pedig akik elkövetik, nem megvédeni kell, hanem velük szemben kell megvédeni az áldozatokat. Fontos, hogy az erőszaktevők a társadalmi reakcióból is érezzék, hogy amit tesznek, elfogadhatatlan, mentegethetetlen; és az áldozatok melletti kiállásunk, a probléma komolyan vétele, az első lépés afelé, hogy az erőszak célpontjai felépülhessenek azokból a sérülésekből, amelyet a lelki, fizikai és szexuális erőszak okoz.”