Ilyen mindenekelőtt Szent Charbel Makhlouf kegyhelye, ahol nemrég egy modern bazilika épült. Itt részt vettünk egy csodálatos szertartáson. A templom tele volt hívőkkel, egy részük gyalogos zarándoklat keretében érkezett. Egészen otthon éreztük magunkat, mintha csak egy magyar nemzeti kegyhelyen lettünk volna, annak ellenére, hogy a maronita liturgia – amelyet egyébként a zsinat után erősen modernizáltak – gyönyörű, régi szír és arám dallamvilágot hordoz.
Azt hiszem, egy magyar keresztény számára is feledhetetlen élmény lehet találkozni az ott élő keresztények hitével. Szentjeik gyakran a szerzetesek közül kerültek ki. Szent Charbel maga is remeteéletet élő szerzetes volt. Az 1914-ben meghalt apáca, Szent Rafka ugyancsak feledhetetlen emléket hagyott maga után, búcsújáró helyét sokan látogatják. Egykori kolostora közelében él egy apácaközösség, amely szépen gondozott szociális otthont működtet fent a hegyekben. Hasonló gazdagságot hordoz a Kadisa-völgy, amelyet számos kolostor szegélyez. Közülük a legjelentősebb a Szent Antal-kolostor, ahol a világ első arab nyelvű könyvnyomdája működött. A libanoni keresztények hívták fel a figyelmet arra, hogy külön egységekből álló betűszedéssel arab nyelven is lehet nyomtatott könyveket előállítani. Az ő vallási előírásaik között nem volt olyan, amely a szent szövegek tiszteletével ellenkezőnek tekintette volna ezt.
A maronita pátriárka viseli az ősi antiochiai pátriárka címét. A kialakult közel-keleti helyzetben, amikor a szír és különösen az iraki keresztények lényegében a megsemmisülés szélére jutottak, milyen új védelmező, oltalmazó tartalmat nyer ez cím?