Chris Beckett: Sötét Éden – Egy fényes elme a sötétbe vágy

„Beckett részrehajlás nélkül mutatja be a különböző álláspontokat, nem tör pálcát senki felett; a saját szemszögéből nézve minden karaktert meg tudunk érteni. A regény egyik bravúrja a feldobott kérdések szenvtelen vizsgálata tettek és gondolatok, hatások és ellenhatások útján. A nagy többség által tiszteletben tartott hagyományokat hogyan piszkálja meg egy forradalmi elme? Egyéni jellemző a kereteken kívül gondolkodás, ezáltal a véletlen, vagy az evolúció termeli ki időről időre azt a bizonyos nehézsorsú egyént, akinek szembe kell mennie a fősodorral? Kinek van igaza, a fejlődést etikátlan eszközökkel, már-már embertelen módon kierőszakoló Johnnak, vagy a biztonságos, ismert közeget védő családjának? Hol húzódik a határ az egyéni döntés és az alkalmazkodás kényszere között? A felvilágosult egyén miért érzi úgy, hogy magával kell rántania a tudatlan tömeget? Mi jogosítja fel erre?

Attól eltekintve, hogy az író elég kis mértékben vázol fel biológiai és csillagászati szemmel elfogadható világot - nem részletezi eléggé a sötéthez alkalmazkodott flórát és faunát, ami kár -, a társadalmi és filozófiai problémák mentén nagyszerűen kiigazodik, a szereplők motivációi érthetőek, pszichológiájuk minden téren megállja a helyét. Egy fejlődésregény esetében ez elvárható, hiszen a koncepció és a cselekmény elemi tartópillére, egyben motorja az emberi természet szépítés nélküli ábrázolása - John forradalmi újító vagy önző törtető? Újabb bravúr, hogy ezt a szerteágazó gondolatiságot egy gond nélkül befogadható és emészthető családtörténetbe csomagolja, ami emberközelisége és Éden-analógiája folytán bárkinek ismerős lehet.”