Ha bármit olvasol a hírekben, ne pánikolj, már kijöttem a metróból

„»Én mindennek csak a legelejét láttam: ahogy a lépcsőn gyalogoltam felfelé, négy fegyveres rendőr ordibálva elrohant mellettem, majd kissé összezavarodva megálltak a lépcső tetején. A felszínen több járókelő is állt már falfehér arccal bámulva a rendőröket és a metrólejáratot – ők már talán olvasták a telefonjukon, hogy mi történt. Aztán a rendőrök hirtelen elkezdtek visszafelé rohanni a metróba. Az egyikük húsz év körül lehetett. Az ő arca még a járókelőkénél is ijedtebb volt« – mindezt már este, a munkából hazaérve mesélte el.

Azt is megtudtuk, hogy az egyik ismerősünk éppen a reptérre igyekezett, és a szeme előtt robbant fel az épület. Egy másik barátunk azon a metrókocsin utazott, amely közvetlenül a felrobbantott szerelvényt követte. Miután hazament, órákig sokkos állapotban ült a kanapén. Eközben én itthonról számolatlanul küldözgettem az »Igen, jól vagyunk« válaszüzeneteket az aggódó kérdésekre. Valószínűleg csak önvédelmi mechanizmus, de megint kezdtem úgy érzeni magam, hogy másokhoz képest én igencsak távoli megfigyelője voltam az eseményeknek.

A várost járva úgy láttam, ezzel nem csak én vagyok így. A belvárosban késő délután még szirénáztak a mentőautók, és az átlagosnál is gyakrabban húztak el rendőrautók- és motorok az utakon. Azok a brüsszeliek, akik aznap szerencsére kellően távol voltak a tragikus eseményektől, estére mintha ehhez az új helyzethez is hozzászoktak volna. Az egyik legforgalmasabb téren, a Flagey-n gördeszkások gyakoroltak, a város egyik legnépszerűbb sült krumplisa előtt hosszú sor állt, és a Café Belga is ugyanúgy tömve volt, mint bármelyik nap. »Olyanok vagyunk, mint a franciák. Ők is kint ültek már másnap este a kávézókban« – magyarázta egy fiatal srác, aki a piros székekkel teli teraszon ült. »Csak ők bort ittak, mi meg sört.«”