Elhibáztuk!

Széchenyi István magyar bort érintő sorai Világ című művében jelentek meg 1831-ben, a Borrajongó blog egy komolyabb merítéssel együtt ezt is közreadta hétfőn.

*

„Konstantinápolyban, vagy 10 év előtt egy pénzes idegen Úr telepedék le, s fényes háztartására szükséges borokat részint Franczia részint Magyarországbul rendele. Megérkezett 3-4 hónap alatt Francziaországbul a szállítás. Nagy ládákba voltak rakva a palackok. Egy sem törött, mind egyenlő, jól levonva, jól bedugva, s egy sem romlott, mind tiszta, kellemes. Az úrra, mint háznépire, ez jó benyomást tőn. … Elérkezett végre egy hosszú év leforgása után a magyar bor és a ládák azonnal kinyittattak; sok széna és szalma közt csak itt-ott rejtezék egy-egy keskeny nyakú, rosszul bedugott palackocska, része összetörött, része elfolyt, része elromlott. A benyomás kellemetlen volt! Még többször próbálá a hozzám igen szíves Úr magyar borokkal szerencséjét, de hasztalan.

A mostani szultán, Mahmud, hallá vagy 4 év előtt a Tokajinak hírét. Történetbül volt valakinek hat palackja — egész Konstantinápolyban hat palack! — s neki hármat átengede. Igen megtetszék a török úrnak a magyar serbet, s lángolva megkíváná. Többen iparkodtak neki nagyobb mennyiséget szerezni; a bor unalomig hosszú idő után végre megjőve, de romlottan s a szultán ezóta többé Tokajirul hallani sem akart. S pedig tudom, legjobb félébül küldenek neki, legalább kóstolóul, mert világosnál világosb volt, hogy az lenne egy valódi debouché és consumo (piac és fogyasztás – a. szerk.), ha a török császár sok millió jobbágyival kezdené meg, több századi vízivás után, a magyar borivást. S ez kezünkben volt, hanem elhibáztuk!

Vagy tizenkét év előtt, midőn legelőször voltam Konstantinápolyban, egy ismerősöm kétszáz palack Champagneit, melyet adósságban vett át, maga nem élvén vele, nem adhatott el, s Muszkaországba (Oroszországba – a szerk.) küldé. Tavaly ottlétemben pedig tán 200 ezer palackot is el lehetett volna adni, annyira megváltozott e részben a dolog Törökországban, s nemcsak az egész roppant város van elöntve franczia borokkal, hanem a körülötti vidék is; sőt már maga a török is termeszt józan princípiumok szerint igen jót; s így e kezünkben volt kereskedésbül ki vagyunk szorítva, amit azonban elhibáztunk és miért?

Mert olyanok, mint Te, drága Barátom, [gróf Dessewffy Józsefnek címzi a szerző, aki a borok hagyományos magyar kezelését dicsőítette – a szerk.], azt prédikálták szünet nélkül: ‘a magyar bor legjobb a világon, de nem lehet kelete a vám miatt stb.’ S így elaludt a Magyar; holott ha Pesten ezer palackot a Dunába vetnénk, magában érne tán el ötszáz Konstantinápolyba, olyan erős még a Fekete-tengeren is a víz folyamatja dél felé. Midőn azonban a Francia a mappára nézve és Dunánkat a közeli török birodalomba folyni látva, még jobban felébredt, s tudom, félt, hogy mi fogjuk elragadni előle a pályadíjat, s nem tömjénezte magát, nem dicsérte borait a siker előtt, hanem minden figyelmét, szorgalmát arra fordítá, hogy borait mind kellemesbre készítse, s egészen közízléshez illessze. Most honábul vagy 50 millió frank értékű bort visznek ki esztendőnként külföldre!”