Nyújtom a karom a csillagok felé

„Nyújtom a karom a csillagok felé, vér fut a körmöm alá, lilul az ujjam, ahogy kapaszkodom az égbe, markolom, karmolom a reményt, a reményét annak, hogy el lehet menni a végére, mindennek a legvégére, ahol ők vannak, ők várnak, miattuk érdemes, érdemes engedni, hogy flexszel csiszolják véresre a lelkemet, a könyörtelenség ekéjével marják odaadásom szántóját, a részvétlenség kapájának tompa puffanása csattanjon hamisságom betonkertjében, ha azt mondom, most indulok bébi, de épp mondtam a pultosnak, hogy három korsó soproni, meg tudni kell elgondolni, hogy nem tudunk nagyobbat mondani annál, hogy feleségem, anyukám, nagymamám, társam, Tinder-tündérem, hogy kell napja legyen ennek a mindennek, az elérhetetlennek, a mellédvalónak, az egyetlennek, a nőnek, ezért hát nyújtom a karom a csillagok felé, hagyom, hogy vér fusson a körmöm alá, kapaszkodom az égbe, s ordítom bambán: boldog nőnapot kívánok! Hisz tudom, nélkületek én éppúgy nem lennék, ahogy intimbetétipar.”