Az Into the Badlands nem olyan sorozat, ami félne bevállalni egy nagy rakás kétséges döntést, de hogy nagyrészt be is húzza majdnem mindet, az egészen meglepő. Mindegy, hogy emberek repkednek, lassított kaszabolás folyik vagy csupán valaki hosszasan beszél a fennálló feudális világrendről, pofátlan módon egytől-egyig működnek.
Az AMC ritkán hibázik, ha sorozatgyártásról van szó. Még a tavalyi év vége előtt indították útjára a kissé posztapokaliptikus és nem kissé disztópikus Into the Badlands-et, amely a harművészetek világába kalauzol el. A sorozat alapkoncepciója, elsősorban a világa már önmagában merész, de annyira alapos és jó, hogy cseppet sem rizikós vállalás egy magas minőségű sorozatokat gyártó csatornának rámondani az áment. Ami viszont igenis masszív rizikófaktor, az a széria meglepő kivitelezése, az állandó tiszteletadások és az innen-onnan történő picike kis nyúlások, nem is beszélve jó néhány klisé felbukkanásáról.
Az Into the Badlands egy kínai regényt, a Nyugati utazást veszi alapul, ám nagyjából egy kézen meg lehet számolni, hogy mi bennük a közös (körülbelül mintha A rejtelmes sziget című Verne regényt akarnánk összehasonlítani a Lost – Eltűntek mind a hat évadával). A történet helyszíne Amerika, nem tudni, hogy mikor, de eléggé valószínű, hogy egy nagyobb kataklizma után. A vidéket hét báró uralja, abszolút feudális körülmények közt, a lőfegyverek pedig nem tudni, miért, de nem igazán léteznek – ellentétben a robbanómotorokkal. Így nagyobb szerep jut a kardoknak és a harcművészeteknek, a bárók hadseregeit ilyen jól képzett harcosok alkotják.
A főszereplő az Quinn báró jobb keze, Sunny, aki a bevezető rész elején összepakol egy csapat figurát az erdőben és magához veszi az egyik foglyukat, egy M.K. nevű fiút. A srácot a báró udvarába viszi, ahol kiderül, hogy M.K. nem szívesen maradna egy zsarnok társaságában, főleg, hogy állítólag egy mitikus helyen született és ő maga is rendelkezik valamiféle különleges képességgel. Így hát Sunny-val úgy döntenek, hogy hátrahagyják Quinn báró udvarát és megkeresik M.K. otthonát.
Már az első részben megtartott világfestegetés bőven elegendő ahhoz, hogy berántsa a nézőt, noha eléggé lassan és hosszasan alakul. A történet maga beemel jó néhány klisét, a próféciabéli kiválasztottól egészen a verhetetlen saolinszerzetesekig. A színészi gárda egytől-egyig rendben van, a Sunny-t játszó Daniel Wu finom és visszafogott alakítása remek, Marton Csokas pedig meglepő módon brillírozni tud a rajzfilmesen megírt Quinn szerepében. De ez még mind semmi: egészében nézve olyan merész és újszerű a teljes évad, hogy nem is igazán engedi a nézőt felállni a képernyő elől. Sőt, mindez kiterjed a megvalósításra is.
A fényképezés, a rendezés, de még a vágás is erősen hajaz a képregényekre vagy még inkább a japán animékre. Kívülről minden színes és csillogó, belülről viszont mocskos és brutális – teljesen mindegy, hogy a harcokról van-e szó, ahol elegáns mozdulatok után nyílt törések következnek, vagy magukról a karakterekről, akik minden eszközzel próbálják elmaszkolni a személyiségük sötét oldalát. Ez a fajta kivitelezés olyannyira harsánnyá teszi, hogy előre borítékolható: nem mindenkit fog berántani elsőre. Azonban a lassú történetvezetés szépen elveszi a dolog élét, kifejezetten jól működik együtt, mint egész.
A legnagyobb kockázat, amin elbukhatna, az éppen a széria gerincét képező harcművészet. Hát, szerencsére nem teszi. Valóban látványos bunyókat kapunk balettszerű koreográfiával valamint kegyetlen és véres lezárással, csakhogy hiába a törött csontok vagy átvágott torkok, egyáltalán nem realisták. A stilizáció önmagában nem is lenne probléma, csakhogy az Alfred Gough–Miles Millar szerzőpáros úgy döntött, ha már harcművészet, legyen kövér, így egymást követik a röpködések, falon átrepülések és suhanások, megspékelve jó adag lassítással; mindez egészen pazar tiszteletadásként a régi ázsiai bunyósfilmeknek. (Na jó, energiagömböket még nem lőtt senki, de valószínűleg csupán idő kérdése a dolog.) Ez az a pont, ami sok nézőben kiválthatja az elkapcsolóreflexet, de attól még ez a sorozat integráns részét képezi, ami nélkül kevesebb lenne.
A készítők tehát nem kis fába vágták a fejszéjüket és ahol csak tudtak, kockáztattak. Tényleg nézőfüggő, hogy kinek jön be az ilyen stílusú akciózás, de az értékelések azt mutatják, hogy a kocka jó oldalára fordult.
*
Javítás: Korábban azt állította ez a cikk, hogy a Nyugati utazás japán regény, de közben megtudtuk, hogy kínai. Ennek megfelelően javítottuk a szöveget.
Dolph Lundgren nem véletlen nem lett A kategóriás akciósztár, a rendező pedig soha többet nem készíthetett mozifilmet. Ezért is érthetetlen, miért érkezik június 4-én a He-Man – A világ ura méregdrága remake-je.
Ahogy többször elmondtam, erősen torzítóak a nominális GDP összehasonlítasok.
Az RTL új sorozata a kétes hírű rendező és producer pályafutását dolgozza fel.
Mint minden rendszer, ez is úgy indul el most hódító útjára, hogy lendületesen hangsúlyozza, hogy ő „más”, hogy ő majd megmutatja, hogy lehet más a politika.
Nagyobb, hosszabb és vágatlan, állt annak idején a South Park mozifilmjének plakátján, és ugyanez igaz az új egész estés Star Wars-kalandra is.
Ez mind szép és jó, de nem inkább a svédországi Helsingborgban, a NATO-tagországok külügyminiszteri találkozóján elhangzottakról kellene tájékoztatnia a nagyérdeműt?
A Fitch Ratings szerint ez vár a magyar gazdaságra a Tisza-kormány alatt.
Zúgott a „Viktor, Viktor!” Budapest belvárosában pénteken, vasárnap újabb tüntetés lesz – A Mandiner összefoglalója a pénteki nap legfontosabb híreiből.
