Bántalmazott ország

„Sajnos elég egy kicsit jobban belegondolnunk ahhoz, hogy lássuk: az Erdősi Lászlónék országában talán nem is olyan meglepő ez. Egy olyan ország ez, ahol a szabadságérzést felváltotta a közöny; ahol a biztonságérzet hamis illúziójába való kapaszkodás miatt megalkuszunk, ahelyett hogy felemelnénk a fejünket. Ahol a magunkért való felelősségvállalást túl rémisztőnek találjuk ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk foggal-körömmel a kommunizmus ránk hagyott örökségéhez, ahhoz, hogy a paternalista állam, a szigorú szülő gondoskodik rólunk. A bántalmazott magyar társadalom úgy oldja szorongását, hogy traumatizáltságának forrásába, a saját feldolgozatlan múltjába kapaszkodik, mert az jelenti számára az egyetlen biztonságot. Ez sajnos azonban nem több egy gyermek fantáziájánál. Mindezt teszi ahelyett, hogy szembenézne a traumatikus múlttal, abbahagyná a tagadást, és megteremtené a saját jövőjét, s nem csak hagyná, hogy az élősködő kevesek elvegyék azt tőle. Hiszen mi is történt kedd óta?

Felháborodtunk, kikértük magunknak a történteket, káromkodtunk és szitkozódtunk egy sort, köszörültük kicsit a nyelvünket a hatalmon (mindenszar). Végül a kezdeti hév és lendület megtört, lehiggadtunk, megvontuk a vállunkat, és továbbléptünk rajta. Az NVI-botrány a pedagógustüntetésekhez, brókerbotrányokhoz meg netadókhoz hasonlóan a tegnap hírévé vált. Lejárt lemezzé. A permanens botrányokhoz és háborúskodáshoz kondicionált magyar társadalom közönyössé vált, a szenvedély helyén apátia, a tenni akarás helyén csak beletörődés maradt. A változástól és felelősségvállalástól való félelmeink és szorongásaink eredménye egy neurózisos társadalom lett, melyben a bizonytalanság maga a halál. Az élet márpedig tele van bizonytalansággal és változással, ezért hívjuk életnek. Erről mondunk le, ha nem merünk szembenézni a múlt traumáival.”