Van-e élet egy csatorna halála után? – Childhood's End sorozatkritika

A Syfy csatorna tizenkilencre húzott lapot, ugyanis úgy döntöttek, hogy sorozatként adaptálják Arthur C. Clarke adaptációra tökéletesen alkalmatlan regényét, A gyermekkor végét. Nem volt könnyű dolguk, tekintve, hogy az eredetinek nincs igazán még főszereplője sem, így a készítőknek erős változtatásokat kellett eszközölniük. A tévéadó az elmúlt években hibát hibára halmozott, gyakorlatilag a Battlestar Galactica 2009-es befejezése óta képtelenek voltak bármi jóval előállni. A Childhood' End három, egyenként körülbelül másfél órát felölelő epizódjával azonban bebizonyították, hogy még korai volna a csatorna temetésére készülődni.

A cselekmény szerint a Föld felett űrhajók jelennek meg, amelyekben a főkormányzónak nevezett lények érkeztek, hogy felkészítsék az emberiséget saját gyermekkorának hátrahagyására. Követük, Karellen és az emberek közül választott munkatársa, Ricky Stormgren közel másfél évtizedes munkával és szuverén kormányok kényszerítésével elérik, hogy megszűnjön az éhezés, az egyenlőtlenség, a babonaság és még gyógyszerekkel is ellátják a Földet, lényegében megszüntetve minden betegséget. Csakhogy egyik oldalról továbbra is vannak elégedetlenkedők, mivel a jólétnek a kreativitás látja kárát, míg másik oldalról lassanként gyülemlik a feszültség, mivel az utópiát nem ingyen kapta az emberiség.

A gyermekkor vége első sorban azért nehezen adaptálható alapanyag, mert sokkal inkább pillanatképek sorozata az emberiség jövőjéből, semmint valamiféle akciódús sci-fi regény. Sőt, ami azt illeti, még azt is túlzás volna állítani, hogy van főszereplője. Az írók kemény munkával azonban összedolgozták az egyes történetszálakat, így csupán maroknyi szereplőt kapunk a három epizódban, akik közt az események és Karellen figurája az összekötő kapocs. A főszereplő Ricky Stormgren a regényhez képest nem az ENSZ elnöke (Rikki Stormgren néven), hanem csak egy jó szándékú farmer, aki segíteni szeretne az emberiségen, ezért őt választják a főkormányzók összekötőjüknek. Emellett a készítők szorosabbra húzták a felölelt időt is, mint Clarke, ilyen módon Stormgren egészen a sorozat végéig szerepel, még ha ki is marad egy-egy félórára.

A három rész rendkívül lassú tempója ellenére is élvezhető lett, köszönhetően annak, hogy nem féltek a karakterek érzelemvilágával foglalkozni – bár néhol ezek a szálak hagynak némi kívánnivalót maguk után –, és az is látszott, hogy nem sajnálták a pénzt. A filmes trükkökön végre látszik, hogy nem két fillérből készültek, a főkormányzók jelmezei pedig egyenesen remekül sikerültek, a kissé túlfényezett, idealizáló fényképezésről nem is beszélve. Noha a decemberben futott széria az első valamirevaló próbálkozás volt hosszú évek óta, még így is messze van a tökéletestől. (A csatorna másik év végén indult sorozata, a The Expanse, amelyből kritikánk hamarosan érkezik, példának okáért még ennél is sokkal jobb sorozat lett.)

Rövid alapanyagot nehéz adaptálni

A legtöbb negatívum egyértelműen a nehéz adaptálhatóságból fakad. Az írók jó munkája ellenére is az látszik, hogy nem elég feszes a cselekmény, gyakran azt sem tudjuk, minek nézünk egy-egy karaktert már hosszú percek óta. Emellett előfordul, hogy helykitöltő szerep jut csak az érzelmeknek, a Stormgren halott előző feleségéről szóló történetszál inkább irritáló semmint drámai. Ráadásul annyiszor rángatják elő, amikor üresjárat jön, hogy a néző már nem is érti, minek van vele a jelenlegi felesége. Egyszerűen túlságosan rövid a könyv ahhoz, hogy négy és fél órában kelljen elmesélni.

A színészi játék folyamatosan olyan, hogy jobb elsiklani felette, ha valaki csak arra figyelne, az valószínűleg óriásit csalódna, ráadásul épp a főszereplőt alakító Mike Vogel hagyja legtöbbször cserben a nézőt. Természetesen ez alól Charles Dance a kivétel, ő volt a tökéletes választás Karellen szerepére. Ha pedig mindez nem volna elég, a készítők egyszer-egyszer pofátlanul nyúlnak más sci-fi klasszikusoktól. Nem tudom, mi legitimálja a Solaris azon alapötletének beemelését, hogy az idegenek az emberek halott szeretteinek alakját felöltve veszik fel első alkalommal a kapcsolatot, de hogy nagyon kirívó próbálkozás volt, az biztos.

Habár elsőre soknak tűnhet mindaz, ami a mérleg negatív serpenyőjébe került, a sorozat kimondottan alapos és jó adaptáció lett, amely néhol köröket ver Clarke eredeti művére, már ami a minőséget illeti. Mindazok a problémák, amelyek szembejönnek, csupán egy, a halál széléről visszatérő lábadozó gyengeségei. A Syfy az évek során olyan mennyiségű vállalhatatlan sorozatot gyártott, hogy szabályosan meglepő volt, hogy csupán ennyi a gond a sorozattal. Ráadásul ezek még csak nem is olyan horderejű negatívumok, amelyeket ne lehetne kiküszöbölni még néhány széria legyártásával. Az pedig külön megnyugtató, hogy jóval több rovátka van a pozitív oldalon. Elhamarkodott dolog lenne bármi általánosítót vagy biztosat kijelenteni, de a csatorna akár még fel is támadhat, ha a Childhood's End által megkezdett ösvényen halad tovább.