„Scheint szövegének végtelen összetettsége, rétegzettsége egyedivé teszi. Mondatai, fejezetei meghökkentően türelmesek. Miközben belesűrít regényébe 1956-os forradalmat, 2006-os forró budapesti őszt, zsidó, hithű kommunista anya őrületbe futását, menekülést, identitásproblémát, emlékezet-teremtést és -temetést, párkapcsolati zsákutcát, a lipótmezei elmegyógyintézet bezárását s nyomozást egyaránt, sohasem érzi az olvasó, hogy sietne. Valahogy mindig van ideje körbenézni, érteni, hinni, elképzelni.
Rátalálni a régibe gondolt bármire. Ezt például Grönewald úr gyűjtőszenvedélye segíti elő. Eltesz mindent s hozzáhisz valamit. Hogy aztán ez az elképzelt a semmibe vesszen, amikor összetörik e tárgyakat. Mert a képzelő nélkül azoknak nincs többé jelentésük. Hiszen mit számít már a végén, hogy a 169-es számú tárgy egy kaleidoszkóp volt a németországi Moringenből? Az nem számít, de az annál inkább, hogy Grönewald úr ennek kapcsán kérdezi a doktornőtől: »Olyan fontos azt tudnia, mi valóságos és mi nem az? Olyan fontos különbséget tennie?«”