Emlékműbalhé

„Azt persze nem tudhatjuk, ki melyik pártra szavazott a ferencvárosi utcasarkon összeverődött tömegben. Mégis könnyű volt kormánypárti és kormányellenes táborokat látni egymással szemben, és nem pusztán azért, mert az eseményen a kormányzat képviselői és ellenzéki politikusok is jelen voltak. Akik természetesen csak egyetlen dologban értettek egyet, jelesül abban, hogy provokáció történt. Azt pedig már mindenki politikai ízlése szerint eldöntheti, hogy ki provokált: a kormány a szoborállítással vagy az ellenoldal a ceremónia megzavarásával.

Ilyenkor szokás arról panaszkodni, milyen mélyen megosztja a politika a magyar társadalmat: még nemzeti emlékezetünket is át- meg átszövi. Csakhogy a kommunizmusra való emlékezés kapcsán egy kicsit visszás lenne éppen ezt szóvá tenni. Az előző rendszer ugyanis többek között azért volt olyannyira gyűlöletes, mert a történelemnek csak egyetlen »igaz« verziója létezett – arról meg köztudott volt, hogy hamis. Ma viszont több párhuzamos verzió is létezik, és nincs objektív mércénk annak eldöntésére, melyik az igaz. Tetszik vagy sem, ez is benne van a demokráciának nevezett csomagban. Ahogy az is, hogy hogy nemcsak történészek nyúlhatnak a történelemhez, hanem akár politikusok és híveik is.

Mindebből persze nem következik, hogy valamiféle üdvös jelenséget látnánk az emlékművek körüli újabb és újabb (mű)balhékban. Épp ellenkezőleg. A politikai elitnek, különösen a mindenkori kormánynak tekintettel kellene lennie arra, hogy a diktatúra hosszú évtizedei után milyen nehéz megtanulnunk együtt élni a sokféle igazsággal. Vagy ha abból nem is lehet több, hát a sokféle emlékezettel, indulattal, sérelemmel. Azt pedig még egy jobboldali kormánynak is meg kellene értenie, miért nem puszta részletkérdés jó néhány honfitársunk számára, hogy nyíltan antiszemita politikát támogatott-e Donáth György vagy a nála több szempontból nagyságrendekkel jelentősebb Hóman Bálint.”