Nem áthidalhatatlan távolságra vagyunk egymástól

„Az ökumenére való törekvéssel, a közös elemek kiemelésével mintha szükségszerűen egyszerűsítenénk. Torzít-e ez az egyszerűsítés az egyes felekezetek tanain, vagy épp ellenkezőleg: közelebb visz a lényeghez?

Akkor torzít, ha – ahogy mondani szokás – a közös nevezőt keressük, majd a csonka eredményt elegendőnek találjuk. Jóindulatú, mégis félrevezető szóhasználat ez. Közös nevezője a törteknek van, az egyházak pedig nem így gondolkodnak magukról vagy a tanításukról. Helyesebb a legkisebb közös többszörösről beszélni, hiszen az egység által senki sem szegényedni akar, hanem gazdagodni. A matematika azonban se nekem, se a témának nem áll jól, s persze a hasonlat is sántít: ha túl komolyan vesszük, tarka zsibvásárban találjuk magunkat.

Van olyan egyszerűsítés, ami nem torzót és nem kuszaságot eredményez: ha felfedezzük, hogy sokszínű keresztény életünknek és komplex tanításunknak mi a gerince, ami nélkül összeomlana. Mindennek, amit keresztényként átélünk, teszünk és mondunk, a középpontjában az evangéliumban elbeszélt, feltámadt Krisztus van, aki azért jött, hogy felemeljen bennünket Isten saját életébe, a szeretet forrásába. E felfoghatatlan titokhoz Isten Lelke kapcsol, és elvezet bennünket a teljes igazságra a történelemben. Ez a keresztény ember és közösségének igazsága, ebből bontakozik az egyház élete, e köré szerveződnek szolgálatai, ünnepei és teológiája.

Ha az ökumenikus találkozások szívből fakadnak, a törekvéseink átgondoltak és jól szervezettek, akkor elemi erővel képesek erről az igazságról tanúskodni. A közös imádság módjának, a testi-lelki nyomorúság együttes megsegítésének vagy a teológiai megegyezésnek mind a hitünk középpontjára kell mutatnia. Ezzel nem torzítva, hanem pontosabban látunk, egyszerűbb utunk nyílik Istenhez, és sokkal mélyebben éljük át saját közösségünk hagyományának megsebzett szépségét. Egyúttal fájdalommal kezdünk reagálni az egység hiányára, minél személyesebbé válnak a kapcsolataink, annál inkább.

Mit jelentenek ebben a távlatban a keresztény közösségek közötti különbségek? Pusztán az egység kiküszöbölhető akadályai?

Ez kulcskérdés, ha helyesen fogjuk meg, a jó irányba vezető ajtó nyílik ki előttünk. Az imént azt mondtuk ki, hogy a kereszténység redukciója valami közös minimumra káros. Hozzátenném, éppoly kevéssé életszerű, mint egy házaspár kapcsolatát pusztán a közösen vallott értékekben megállapítani. Az értékek mindig valamilyen konkrét, azaz a másiktól valamennyire eltérő életformába testesülnek, abban ragyognak fel vagy foszlanak szét. A különbözőség önmagában tehát nem akadálya az egységnek, sőt az egymást kiegészítő lelki ajándékokból épül fel Krisztus teste. Mégis tapasztaljuk, hogy bizonyos különbségek elszakítanak bennünket egymástól. Az olyan mondatokkal pedig, mint a »mindegy melyik templomba jársz, csak járj valamelyikbe«, mindössze elkerüljük a konfliktust, illetve a megoldásával járó érzelmi és értelmi erőfeszítést. A példánál maradva, a templom elkerüléséhez képest valóban jobb, ha egyáltalán eljutunk valamelyikbe, a hit érzékével mégis tudjuk, hogy nem teljesen mindegy, melyiket választjuk.

A kérdés tehát az, hogy mi a tétje a keresztény közösségeket elválasztó különbségeknek. Az egyik olcsó megoldást már ki is zártuk: nem igaz, hogy minden különbség jelentéktelen lenne, ez ellenkezik a józan ésszel, a történelmi tapasztalatokkal, a hitérzékkel, és tiltakoznak ez ellen maguk az egyházak is. Az a szélsőség sem tartható, hogy csakis az egyik keresztény felekezet azonos maradéktalanul Krisztus igazi egyházával, hiszen – ha ugyancsak a hit bölcsességével nézünk körül – annyiféle közösségben láthatjuk meg a Krisztusba vetett hit érett gyümölcseit, sőt a vértanúságig tartó elkötelezettséget.”