Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja

„A Fehér-univerzumba történő menekülést követően az egész történet átmegy egy fantasy világba, ahol a sci-finek már nincs sok keresnivalója. Egyre hosszabbak a leírások, amelyek untattak, mert nem vitték előrébb a történetet és olyan érzésem volt, mintha csak töltelék szöveg lenne. Az biztos, hogy az idegenek (Maxwell-démonok) és technológiájuk megjelenítése eltér az eddig megszokott ábrázolásmódtól, azonban mégis felületesnek éreztem a leírást. Szinte semmi információtartalom nem volt ezekben a fejezetekben, csak a végeláthatatlan leírások, amik leginkább egy lázálomra hasonlítanak.

A másik dolog, ami kiverte a biztosítékot, az Octavia Haugen és a királyi többese, ami nemcsak idegesítő volt, de úgy éreztem, hogy semmit nem adott hozzá a történethez. Octaviát és cselekedeteit másképpen is lehetett volna ábrázolni és akkor talán nem lett volna ennyire idegesítő a személyisége. Értem én, hogy szükség van egy »gonoszra«, de van különbség a »gonosz« és egy hisztis picsa között. Néha már kedvem se volt folytatni az olvasást, ha tudtam, hogy Octavia és Rebeca párharcával folytatódik. Nem tudott megfogni a kettejük kapcsolata sem és nem is érdekelt a királyi többes. Egyszerűen csak küszködtem, hogy túl legyek ezeken a fejezeteken.

Azért, hogy egy kis pozitívumot is kiemeljek, nagyon tetszett Brandon Hackett múltból kiemelős elképzelése. Azaz, hogy a nagy tudósokat kiemelték az időfolyamból és a Haugen-dimenzióban foglalkoztatták őket. Persze ezzel találkoztunk már az előző részben is, de akkor a jövő tudósairól volt szó, itt pedig a múlt nagy koponyáiról. Bár nem rangsorolta őket, azért éreztette, hogy a magyar származású tudósoknak is helyük van egy ilyen projektben.”