Egy fűnyírót nem tudok kölcsönözni három napra ennyiért, tehát ez a havi tizenötezer a bolondnak is megéri. Persze nem tudom, hogy ha bekopognék a Szépművészeti Múzeum irodájának ajtaján, annak biztos tudatában, hogy a zsebemben lévő ötvenezer forintra március végéig biztosan nem lesz szükségem, és elmondanám nekik, hogy szeretnék a nappalimba három reneszánsz vagy barokk festményt, nem baj, ha nem Tiziano, jó lesz egy Francesco Simonini is, vajon nekem mit válaszolnának. Gyanítom, nem az exanyósom felől érdeklődnének, sőt ha megpróbálnám nekik ecsetelni, hogy illusztris vendéget várok, és nem mindegy, hogy egy Maffeo de Verona lóg-e a falon a pianínó mögött, vagy a pókháló, azt hiszem, egyik közelebbi hozzátartozómat emlegetnék.”