A háború történésze vagyok, nem a hadtörténeté

„Hogy véli: az első világháború tulajdonképpen alapvetően meghatározta a huszadik század történetét, és automatikusan következett belőle a második világégés, vagy ez nem volt azért törvényszerű?

Ahogy a korábbi válaszom is sugallja, az első világháború hatása alapvető volt, még akkor is, ha a második világégést nem gondolom az első elkerülhetetlen következményének. Hogy ez így lett, ahhoz hozzájárult az is, ahogy az első világháború örökségét kiegészítették más epizódok is, mint például a nagy gazdasági világválság a harmincas években. De az igazi forradalmi erő a huszadik század első felében leginkább maga a háború (a két világháború és a spanyol polgárháború) volt. Ezek annyi minden mást is újradefiniáltak, beleértve a forradalmat is. Nem lehet elképzelni a forradalom orosz és kínai fajtáit a világháborúk nélkül.

Ugyan első világháborúval foglalkozik, kevéssé érdekli a hadtörténet. Sokkal inkább a harcok mentális lenyomatai, a háború, mint »kulturális jelenség« és ennek aspektusai. Hosszú távon ezek jobban hatnak, mint maguk a hadmozdulatok és a front?

Azt nem mondanám azért, hogy kevéssé érdekel a hadtörténet. Elég sok figyelmet szenteltem neki, és volt időm tanulni harcászati műveleteket, taktikát és stratégiát is. De abban igaza van, hogy azt gondolom, a hadtörténet olyan dolgok felé is fordul, mint az elképzelt forgatókönyvek, vagy a várakozás és a valóság közötti szakadék. És annak a nehézségei sújtják, hogy olyan megfelelő nyelvet és ideát találjon, amivel alkalmazkodni lehet a küzdelem változó körülményeihez. De talán ez a lényeg: én a háború történésze vagyok és nem a hadtörténeté, bár ahogy a háborút előre elképzelték, és ahogy utána emlékeztek rá, azzal már nagyon is foglalkozok. A hagyományos hadtörténet nekem mindig túlságosan szűk tárgykörnek tűnt, ami nincs kapcsolatban a társadalom és művelődéstörténetben rejlő óriási lehetőségekkel. Elvégre is én történészként először a munkásmozgalommal foglalkoztam.

Az utóbbi években Franciaország újkori története mellett az első világháború utáni paramilitáris erőszakkal foglalkozik. Mi az, ami ebben a jelenségben különösen foglalkoztatja?

Először leginkább az, ahogy ez felülírja az első világháborúval kapcsolatos »hagyományos« kronológiát. Egyre nyilvánvalóbbnak tűnt számomra, hogy a háború nem ért véget 1918-ban, és az is, hogy az igazi békefolyamat 1924–25-ben zárult le, nem pedig 1919–20-ban. A paramilitáris erőszak kiváló téma volt arra, hogy ezt a kérdést megvizsgáljuk. Ez eltolta a hangsúlyt Közép- és Kelet-Európa irányába, és lehetővé tette, hogy az ír történészeket – akik gyakran nemzeti szemellenzővel nézik a történelmet – kihívások elé állítsam. Azt akartam sugallni, hogy hasznos lehet, ha az ír függetlenségi háborút és polgárháborút összehasonlítjuk a kelet-európai konfliktusokkal. Mindezt ráadásul úgy, ha ezekre a »Nagy Háború« részeként tekintünk. Ez lehetőséget adott arra is, hogy a gyarmatokon megfigyelhető háború utáni erőszakkal összehasonlítsuk.

Évtizedek óta tervezik a közös magyar–szlovák történelemkönyvet, ami mindmáig nem született meg. Annak ellenére sem, hogy számos konzultáció volt már a szakmai képviselők között. Mindezek ellenére lát arra esélyt, hogy egy ilyen összehasonlító Európa-történet megszülessen?

Igen. Ez csak annak a kérdése, hogy van-e hozzá elég akarat vagy sem. Mindenesetre a francia–német történelemkönyveknek már van egy jó hagyománya. De gyanítom, hogy az összehasonlító nemzeti történetírás csak egy ideig fog tartani. Számomra az igazi kérdés az, hogyan kellene egy európai történelmet transznacionális európai témákon keresztül megírni. Az EURHISTXX konzorciumban – amelynek a budapesti CEU is az egyik parnetre – dolgozó több kollégával együtt már keressük egy ilyennek a módozatatit (nézzék meg a honlapon). A jelenlegi projekt egy olyan Európa-történet megírása, amely a huszadik század három háború utáni időszakán (1989, 1945, 1918) keresztül mutatja be Európa történetét. Mindezt ráadásul visszafelé haladva!”