„Szennyvíz folyik a szájukból” – Magyar megindult Vona útján, aminek mindenki tudja, mi lett a vége
Ha a pártelnök saját szavazóbázisát, de a képviselőit is dehonesztáló jelzőkkel illeti...
Ilyen környezetben a társadalom nem nagyon tud szerveződni, nem jut el közös érdekek felismeréséig és érvényesítéséig. Míg a rendszerváltáskor ötmillió volt a szervezett munkavállalók száma, ma háromszázezer. Interjú.
„Amikor májusban, egyedüli jelöltként, huszonöt év után nem választották újra a VDSZSZ Szolidaritás elnökévé, puccsot emlegetett. Azt mondta, elég erős jelek utalnak arra, hogy »rasszista, antiszemita, a Jobbikhoz köthető emberek szervezkedése« áll a történtek mögött. Fenntartja még ezt az állítását?
Ezt egy olyan időszakban mondtam, amikor még nem volt világos minden, ezt érzékelhettem. És persze, fenntartom, hiszen láthatóan oda tartozó emberek mozogtak a szervezetben annak érdekében, hogy ez a választás így sikerüljön. De szerintem nagyobb horderejű kérdések állnak a háttérben.
Mire gondol?
Egyrészt a magyar szakszervezeti mozgalom eredményessége – vagy inkább eredménytelensége – a különféle területeken a választott tisztségviselők körében előforduló kontraszelekcióval függ össze. Másrészt úgy gondolom, hogy a magyar civil társadalom fejlettségi gondjaira utal az, ha valakit, bárkit így távolíthatnak el huszonöt év után. Hogy előtte nem szólnak neki, baj van, csak a titkos szavazás során, ahol az emberek egymást figyelik, és néhány szavazó megnyerésével intézik el.
Állítólag az ellenlábasai összeállítottak önről egy dossziét, amelyet megmutattak a tisztségviselőknek, akik ezután szavaztak így.
Nem tudok erről. Utólag zajlott a kampány ellenem, hogy sokat költöttem a szállodában, a reprezentációban. Ezek a költések egyébként teljesen normális mértékűek, ha arányosan elosztjuk őket. De ha ezeket szándékosan összeírták egy napra, és bemutatták a nyilvánosságnak, akkor az ember csak egy módon védekezhet, ha bemutatja, hogy ez nem igaz. Jöttek például az egynapi, száznegyvenezer forintos tankolással, aztán kiderült, hogy az négy nap volt két autóra. Azóta nem terjesztenek ilyesmiket.
(...)
Véget ért egy negyedszázados korszak. Akárhogy is lett vége, ön a rendszerváltás utáni magyar szakszervezeti mozgalom egyik ikonikus alakja. Visszatekintve hogyan látja, honnan hová jutott el a mozgalom?
Én ott voltam a rendszerváltáskor az ellenzéki kerekasztalnál, de nem mint a Liga képviselője, hanem a szociáldemokrata párt delegáltjaként. Ott felmerült, hogy mi legyen a szakszervezetek sorsa, mármint a volt pártállami SZOT-os szakszervezeteké. Volt mindenféle vélemény. Voltak, akik a baltikumi példát hozták fel, mert ott feloszlatták, megszüntették a pártállami szakszervezeteket. Ekkor már megvolt az alternatív szakszervezet, a Liga, ahol többeknek jobban esett volna, ha feloszlatják a SZOT-ot. Erre végül nem került sor, a SZOT megkapta a lehetőséget arra, hogy megújuljon. Nem tudom, mi lett volna az ellenkező esetben, hiszen ha megnézzük, a Baltikumban sincsenek átütő sikerek, ez ugyanis nem a szerveződési formától függ.
Hanem mitől?
A társadalom állapotától. A szocialista világ társadalmai, így a magyar is, szabadságvággyal, de nagyon atomizálva érkeztek a rendszerváltásba. Ez az atomizáltság a szocialista pártállami rendszer kifejezett célja volt, hogy az emberek ne fogjanak össze, semmilyen közös platformot ne tudjanak kialakítani még a legkisebb célokért sem. Itt van a kutya elásva. Az egymásért való felelősségvállalás, a szolidaritás készsége és szüksége nem volt meg az emberekben. Ilyen környezetben a társadalom nem nagyon tud szerveződni, nem jut el közös érdekek felismeréséig és érvényesítéséig. Ez látszik a magyar szakszervezeti mozgalom elmúlt huszonöt évén is. Míg a rendszerváltáskor ötmillió volt a szervezett munkavállalók száma, ma háromszázezer.
Ebben súlyos felelősség terheli a szakszervezeteket is. Befolyásolta ezt az üdülők és a székházak botrányos privatizációja, eladása, az utódpárthoz, az MSZP-hez való dörgölőzés, a színeikben való parlamenti politizálás.
Ez leegyszerűsítés. Ennek a tendenciának a fő oka az volt, hogy a rendszerváltást követően a politikai pártok egyike sem törődött eleget a civil társadalom fejlesztésével. A pártok csak politikai zsákmányszerzés erejéig foglalkoztak a civil társadalommal, utána mindent elfelejtettek. De ez még a jobbik eset, mert voltak olyanok, akik kifejezetten rongálták a civil társadalom fejlődési lehetőségeit és feltételeit. A társadalom atomizáltsága mellett ez a legfontosabb ok, ehhez képest többedrangú kérdések a szakszervezeti mozgalom belső bajai. A szakszervezetek azért tudtak egymással birkózni, egymás legitimációját, társadalmi elismertségét gyengíteni, mert nem volt más dolguk. Ha küzdeni lehetett volna a munkavállalókért, arra több energiát fordíthattak volna, mint egymás lejáratására.”