Visszakérni az iskolapénzt

A legnagyobb érték

Nem tudom megfejteni az összefüggéseket a saját múltamban sem, csak tépelődöm felettük. Mit adott a múlt, mit vehetek számba, ha visszarévedek a saját múltamba. A múltam engem adott nekem, a saját világomat hozta létre. Közepén állok a világomnak /vélem én/ és onnan szemlélődöm. Most nem csupán a jelenbe bámulok, de visszafelé is tekintenék.

Nincs ebben semmi különös. Vagyok/voltam maga a lehetőség. Most itt állok, sok múló esemény, áldozat, közömbös napok /nevezzük fejlődés lépéseinek?/ nyomán. Vagyok a munkának, az igyekezeteknek, a szerelmeknek, a háborúknak, a társadalmi /űrnek és zűrnek/ feszültségeknek, a forrongásoknak, az elnyomásoknak, a születéseknek és végül a haláloknak az eredménye. Vagyok az örökkön múló idő teremtménye, mint mindenki, és egyben fontos része a sorsnak, az időnek és a történéseknek, vagyis a teremtés egyik alkatrésze /fogaskereke/ is vagyok.

Végül is felfogható a szubjektív /a történelem fél századánál is hosszabb/ idő, ez a bolyongás az emlékeim nyomában, az általam végigtekinthető /sejthető/ életem felfogható amolyan múltbani pedagógiai folyamatnak is. Voltak benne hivatott, szenvedélyes segítői, nevelői, tanítói az amúgy tökéletlen személyiségemnek és voltak, sajnos önhibámból és azon kívül is elvesztegetett lehetőségek, és voltak hívatlan, hamis segítők is. Igen, érdemes ezt a folyamatot, a társadalmon belüli tudatos és véletlenszerű oktatási-nevelési hatásokat végigtapogatni.

Tetszik, nem tetszik: abból az agyoncsépelt közhelyből tudunk végül csak kiindulni, hogy a legnagyobb érték a gyermek. A gyermek, aki egyértelműen a jövője a mának. Érdemes felnőtt korunk megállóin /a csúcson, a nyugdíjba vonuláskor vagy azután / számba venni összegyűjtött „értékeinket”. Mert leltározni kell, a kihagyhatatlanul fontos a tanulságok végett. Mert oly kevés az, ami utánunk az örökösöknek a kezében változatlanul majd megmarad. A házak, villák, nyaralók, kertek, telkek gazdát cserélnek, átalakulnak, az épületek átépülnek, az avítt kütyük, ketyerék, bútorok, kopott szőnyegek stb. a kukába kerülnek, a könyvek egy része, jobb esetben, antikváriumokban köt ki. Nyoma veszik fokozatosan a mában a tegnapnak.

Módszertan és logika

Végül is, ami a legnagyobb érték, ami egy emberöltőben létrehozható, az a felnevelt utódok nemzedéke. Ez is közhely volna és sajnos gyakran úgy is bánunk /el/ velük. Úgy elbánunk és nem pusztán az utódokkal, pedagógusokkal, iskolákkal, tankönyvekkel, módszertanokkal – hanem úgy /rosszul!/ végig sem gondolva bánunk el, szinte dorbézolva, az egész nevelési-oktatási rendszerrel: a tulajdonképpeni jövő biztosításával, építésével, vagyis önmagunkkal. Mert életünket ugyan a halál zárja le, de életünk értelmét a jövő adja. És a jövőnk tervezésének nincsen módszertana.

Az ismeretlen jövő hona csak az utópiák olykor tragikusan sikamlós, bizonytalan birodalma. De mégis létezik /majd még /nem is túlságosan messze az a bizonyos jövő, számolnunk illene vele már most a mában. Sőt elsősorban mai lehetőségeinket, gazdasági és szellemi energiáinkat /józan paraszti ésszel mérlegelve/ a jövőbe, elsősorban az oktatásba, nevelésbe kellene befektetnünk. Mert a jövő minősége, szellemi környezete – és egyetemes környezetvédelme, tőlünk /is/ függ.

Rossz tapasztalataink alapján Karinthy gesztusával olykor kedvünk volna visszakérni az iskolapénzt. Igen, az oktatási-nevelési rendszerünkbe a múltban és mában befektetett anyagi és szellemi tőkét, amit a jövőt illetően könnyű/felelőtlen kézzel elfecsérelünk. 

Nem mélyednék el a pedagógus társadalom anyagi és erkölcsi besorolódásában a társadalmunkban. Elvitathatatlan, hogy nem az őket megillető helyet foglalják el. Ez a helyzetük mostanában felcsapó elégedetlenségi hangulatokon túl egyéb veszélyeket is hordoz magában. Többek közt a legnagyobb veszélyt, a negatív kiválasztódás veszélyét. Több évtizede, a pedagógus pályát a kevés elhivatotton/megszállotton kívül, nemzedékről nemzedékre azok az érettségizők választják, akik a jobb/nagyobb karrierrel kecsegtető szakokra nem jutnak be. Ők lesznek a jövő szakmai, érzelmi és etikai alapjainak a lerakói. Vagyis a jövő /és a jelen/ potenciálisan legkisebb teljesítőképességű és hatásfokú értelmiségi réteg felügyelete alá helyeződik el... Pedig legnagyobb érték önmagunkat mérve és a jövőt illetően is a gyermek – az eljövendő nemzedék. Ránézésre is rémítő ez a jelenleg még feloldhatatlannak tűnő diszkrepancia.

A fasori csoda

A legendás gimnázium a Nobel-díjasok és hozzájuk mérhető társaik keltetője. És az a néhány legendás bizony mára nekünk tanulságos is lehetett volna.

Ha nyolcvan-száz kilométeres körzetekben ezekhez hasonló intézményeket szerveztünk volna… annak idején és azóta – és most nem a Nobel-díjak világot elvakító csillogására gondolok, nem a nemzeti büszkeségre, sem a dölyfre. Sokkal többre: egy ilyen oktatási-nevelési szerkezet nyomán a társadalmunk, előítéleteink, életformánk elkerülhetetlen átrendeződésére.

Hol tartanánk most? Ki vitatkozna az iskolai szegregáció ürügyén kicsinyes pedagógiai tervezeteken? Ki ötletezne akár slemil haszonvágyból, akár a kabaré-nevezetességgé vált kakaómentes számítógépekkel? 

Pedig a fasori és a hozzá hasonló csodákat ebben a kies és ritkán szerencsés csillagzat alatt tengődő hazában találták ki és vitték /világ/sikerre, sőt, ma is általános elismertségre a messzi földkerekségen. 

Milyen oknál fogva nem folytatódnak ezek a bevált kísérletek, miért nem szaporodnak el tömegesen a sikeres oktatási intézmények? Miért fontosabb Japánban a Kodály-módszer, mint idehaza? Miért áll fejre oly gyakran a magyar gyakorlatban a logika?

Miért áll fejre a logika?

Miért áll fejre a logika?  – kérdezném harmadszor is az iskolapénz visszakövetelése helyett, amikor számba veszem én is a diákkorom elszalasztott nagy lehetőségeit. És miért intézményesen fordul oktatási-nevelési filozófiánk mindig a visszájára?

Ma már köztudott, a szakmaközelieknek legalább is mindenképpen az, hogy a korai gyermekkorban mennyi fontos emberi készség, képesség alakul ki a gyermekben, hogy a rengeteg, a felnőtt sorsot is meghatározó szempont, érzék, viszonyulás formálódik meg a csecsemőkorban és a gyermekkor küszöbén. Végeredményben a leendő ember egyénisége ekkor alakul ki, ráadásul sok szempontból a későbbiekben már megváltozhatatlan következményekkel. Vagyis a gyermeknevelés, oktatás ezen időszakában pszichológiailag, pedagógiailag jól képzett, felelős, képességeiben érzékeny pedagógusokra és valóban kiscsoportos foglalkozásokra volna szükség.

Ezzel szemben csak néhány éve vált követelménnyé a bölcsődei alkalmazottaknál a pedagógiai minimum/!?/ megkövetelése, évtizedekkel ezelőtt az óvodákba elégségesnek számított a középiskolai végzettség. Még korábban rengeteg úgynevezett kvalifikálatlan tanerő /később gyorstalpaló tanfolyamokon, bár hitelesítve/ okította-nevelte a ma középkorúnak számító és korosabb nemzedékeket az óvodáktól az érettségiig. Pedig továbbra is egyetlenegy kincsünk volna a szellem. Továbbra sem fedeznek fel a geológusok maradék hazánk földje alatt kincseket, ritka fémeket vagy /a mostanában fokozatosan háttérbe szoruló/ nyersolajat. Kísérletileg már bebizonyítottuk a szellemünk erejét, láttuk sikereit. Tudhatjuk a szellem egyetlen rejtett tartalékunk, leendő sikerességünk záloga. 

Ez van.

Akkor miért nincs, ha van?

Nem pénzkérdés

Karinthy nyomán én sem kérhetem vissza az iskolapénzt. Nem is volna kitől, és ez valóban még a nagy író kis remekművénél is groteszkebb jelenség lenne. Mert mit kérhetünk vissza magunktól a múló időben? A múltat lehetetlen visszakövetelni. Az erényeket talán, de azokat is inkább önmagunkban kellene feltárnunk és nem nosztalgia gyanánt az elmúlt időkben, hátha megyünk velük valamire.

Magam is ismerem/megszenvedem a túlbürokratizált világunk elviselhetetlen bezártságát, a benne tobzódó hatalmaskodó dölyföt, a feudális kommunikációs szokásokat. És azon tépelődöm, hogy két tüntetés között eszébe jut-e a jó szándékú pedagógusoknak, hogy a politikai machináció megint vissza akar velük élni, mint annak idején elődeikkel a téeszesítéskor; és máskor is megtette, hogy túl sok pártaktivista vegyült el mostanában köztük, akik kedélyesen paroláznak, mosolyognak a soraikban az utcákon és tereken. Jó, ha tudják már előre, ezek az aktivisták, végül enyhén suk-sükölve, tőlük kérik majd vissza az iskolapénzt.