Örök rend és örök káosz között

A „végtelenül lusta teremtő” (Peter William Atkins* által megfogalmazott) elmélete, amolyan kompromisszumkeresésnek is felfogható a kreacionista és az evolucionalista szemléletmód olykor már-már elkeseredett vitáiban. Vagyis a „végtelenül lusta teremtő” – (végül is, mint sok minden, ez is csak megközelítés kérdése) lehet maga az ősrobbanás, amikor a teremtő a teremtés pillanata után kilépett a játékból és a teremtett világa nélküle működik tovább, már az ő beavatkozása nélkül.

Anélkül, hogy a teremtő megtervezte volna a végállapotot (van-e egyáltalán olyan, hogy a történelem vége?), anélkül, hogy beleavatkozna a világ folyásába vagy akár a tudományok és művészetek örökös felderítő nyomozásaiba, a katartikus hatású felfedezések viharaiba, a végtelen káosz és a vágyott rend peremén. A „végtelenül lusta teremtő” mintha feloldaná olykor apró idődarabokra az ateizmus kitaszítottságát is az idealisztikus gondolkodásból (aminek végül is mindenkor inkább csak politikai értéke volt), hiszen minden új elmélet, látomás a világunkról a maga idejében eretnek, istentagadó, máglya után kiáltó politikai bűnnek is számít(hat)ott egyben. Pedig az európai, eleinte az ógörög, majd zsidó-keresztény kultúránk minden továbblépésében új hipotéziseket teremtett a régebbi (meghaladottnak vélt) hipotézisekkel szemben.

A pártokra szakadt tudományos társadalom pedig szintén lépni kényszerült a régi és/vagy az új hipotézisek oldalán. Nem beszélhetünk tehát antagonisztikus ellentétről. A különbség valószínűleg elkerülhetetlen, de ami elkerülhető lenne az a harc, a vérre (is) menő, soha meg nem bocsátó küzdelem heve. A görcsösen szapult ateisztikus gondolkodás már az ógörögök óta folyamatosan benne van – hol nyomokban, hol teljességében – a filozófiatörténetben. Sőt: az ateizmus a kereszténydemokrata politikai szólamok ellenére ugyancsak remekül teljesített, mozdított előre tudományt, művészetet az évszázadok folyamán. Mint olyan, felfogható lenne társutazó európai gondolkodásmódnak, némi túlzással a keresztény gondolkodás egy katalizátor szektájának, mely jelenlétével nem vegyül el vele, de felgyorsítja kiteljesedése lehetőségeit. Jobb volna mindannyinknak, ha a vita valóban csak békés véleménycsere maradna, és nem viharzana át a halkan értő és a túlságosan is hangosan nem értő fejeken. Nos, ezen a viharzó tengeren próbál meg hajózni, önmaga örök kíváncsiságát is nyugodtabb mederbe terelendő, Bornai Tibor szellemes, izgalmas könyvében, melynek ezt a játékos, sejtelmes címet adta: A sors kvantumfizikája, avagy a Bornai-sejtés.

Az ógörög filozófusok írásaiból indítja el szindbádi kalandjait az ismeretlen tudások óceánján. Az örök hajós kíváncsiságával mindenbe belekóstol ahol a hit és a tudás ütközik, hiszen már az ógörög gondolkodók is a szellem és az anyag (az idealizmus és materializmus) lényegét, sőt, mindenhatóságát feltételezve (olykor kimondva, olykor tagadva) tágították világképüket újnál újabb hipotéziseikkel, kölcsönösen elfogadva, néha bizony tagadva és/vagy átalakítva nézeteiket, eredményeiket. Ráadásul ezt a régi szép időkben jóval békésebben tették, mint majd a keresztény középkor inkvizíciójának gyakorlatában észlelhettük, a szörnyűséges istenítéletekben, amikbe olyan könnyű volt belehalni. „Nem a túlvilági Isten megismerése a cél, hanem a természet megismerése”. És e véleményébe, többek között, annak idején Giordano Brunónak is bele kellett halnia, Isten kegyelméből.

„A számok az anyagi világ és a transzcendens határán állnak” (Hamvas Béla)

Ami nincs, és mégis van. Például a négyzetgyök kettő, a végtelen tizedes tört – az irracionális szám. Einstein szerint maga a végtelen is irracionális, mert nem létezik, nem létezhet a valóságban. Mert a valóság, állapította meg már az ókorban Parmenidész: az egyetlen egész, vagyis ami van, az van, és ami nincs, az pedig nincs. Valószínűleg a hétköznapok mitológiájával beszőtt világunkban ez így is marad még egy jó ideig, hiába a kvantumfizika újabban sokat idézett történelmi túllépése ezen a problémán. Mert a ma embere az életterét, a hétköznapjai valóságát továbbra is az eukleidészi geometria alapján méri fel, és nem Bolyai újabb világát barangolja be – hasonlóképpen a fizikai világot mindennapi életünkben továbbra is Newton tételei határozzák meg. Így van ez Einstein, Bohr, Heisenberg és mások Newtont felülíró felfedezései (hipotézisei) ellenére.

Miközben a fent említett, korszakalkotó nagy nevek és (olykor Nobel-díjas) feltételezéseik is megkérdőjeleződnek az egyre újuló időben. Nem véletlen tehát, hogy közkeletűvé vált a „sejtés” fogalma, mert becsempészte magát ez a bizonytalanság a fizika kemény, racionális világába. Nem véletlen az sem, hogy a sejtés szót Bornai Tibor is a könyve címébe emelte, mert a „tudomány alakulása, ahogy eljutott a kvantumfizikáig, óvatosságra int” idézi, és e tanulság inti őt is. Szerzőnk a Zénón-paradoxontól: a futó meg a teknősbéka valóban csak feladványban elképzelhető vetélkedésétől eljut a buddhizmus tanaiig (Zenóntól a Zenig) – ahol már „hitünk maradandóbb, kevésbé változékony, mint a tudásunk.” Mégis mind a kettő, a hit és a tudás ikrekként egymásra hatva, egymás ellen küzdve bár, de meghatározó alaptételei gondolkodásunknak. Sőt, mivel a jelenünkben, ha nem is minden, de egyre több a virtuális élményünk, bizony a „jelen pillanatot, a »most«-ot elvileg lehetetlen megismernünk” (Heisenberg).

„A tudat hibásan érzékeli a világot” (Szapudi István)

A világban a Tér és az Idő jól össze van keveredve. Három plusz egy dimenzióig még valahogyan csak eljutunk, viszont a köznapi elme megáll az 5, 10, 11 és 26 dimenziós elméletek előtt. Az általános elképzeléseink logikája itt már mintha a káosz felé nyargalna. Összekeverednek a képzeteink, és végül összetévesztjük magunkat is. Mivel? Talán a káosszal magával, aminek akarjuk vagy sem, részei vagyunk. A kvantumfizika jelentős feltételezése valóban a bizonytalanság volna? A kvantumfizika foton kísérletei különös tanulságokat kínálnak. Minden pontban egy adott valószínűséggel észlelhetünk fotont. Ezt maga a mérés, a kísérlet okozza, ha nem mérnénk, akkor a foton minden helyen lenne egyszerre. Ez volna a foton tér. A kvantumfizika kísérletei azt bizonyítják, hogy a fotonok tudnak egymásról, kommunikálnak egymással. A newtoni fizika szerint a bolygók tudnak egymásról, az einsteini szerint a bolygók csak a közvetlen közelükben levő gravitációs térről tudnak. A GPS műholdak helyzetéhez is einsteini fizikát használunk, különben nem működnének. Mégis az a különös jelenség, hogy a kvantumfizika filozófiai értelemben ellentétben áll a modern fizika alapjaival.

Ha a tudomány elbizonytalanodik, a művészet is követi. Sőt: társadalmi méretekben érzékelődik némi bizonytalanság, identitászavar. „Beismerem (…) fel kellett volna adnom (…) a kvantumelméleti elképzelések támogatását (…) az elmélet túlságosan magában hordozza a metafizika terhét” (jegyzi meg John A. Wheeler, Einstein munkatársa). John Lukacs, a történész pedig éppen a kvantumelmélet megújuló képzetei után érzi úgy, hogy a hatásásukra végre ismét az ember került a világ középpontjába, a teremtő, kutató ember. Bornai is mintha titokban megérezné a közhelyszerűen agyonidézett mondatot, hogy ha egy levél megmozdul a fán vagy lepkeszárny libben … akkor a világban valahol biztosan történik valami. Lehet az a falevél vagy lepkeszárny akár egy foton is. Bornai az elvont fogalmak világából a szeretetet idézi meg, emberi alapjelenségként keresi elő, és szembesíti a természettudományok racionális fogalmaival. Bolyong a világok világában, mert ahány ember, annyi világ van, és a világképeink is csupán csak sejtések volnának a valóság meghatározhatatlan partjain.

„A hit mágikus aktus, nem tudás” (Saint-Martin)

Hatalmas információtömegen rágta át magát Bornai Tibor, míg az élet értelmét, és benne egyben a saját élete értelmét is kutatja. Bornai különös, tehetséges ember, aki lehetne csak festő, csak zeneszerző és csak író külön-külön, de most a tudományos ismeretterjesztés különös és kreatív módját ragadta meg, mikor közös kalandra hívja olvasóit. Izgalmas szellemi utazásra invitálja az olvasóit önmagával, saját meggyőződésével és élete bőséges olvasmányélményeivel megrakott világába. Tanulmányai, tapasztalatai élményeiből válogatva hidalja át a saját világát és ezer éveket, messzi és közeli vallások üzenetét, az erkölcs és a tisztesség lehetőségeit identitásválságokkal kínlódó korunkban.

Írásai nem példabeszédek, hanem szellemi csábítások. Mert az útjainkat illene mégiscsak végigjárnunk, belenézni a káosz és a rend állandóan változó kavargásába. Akkor is, ha minden út végén ott a kikerülhetetlen halál, „mely sosem a végpontja a folyamatoknak”. Igen, mindegyikünknek a képességei szerinti mélységekig bele kell néznie a rejtelmek kútjába. Mert felettünk a csillagok rendje, és a legapróbbnak vélt dolgokban a sejtések – egyelőre megfoghatatlannak tűnő – számunkra még kaotikus birodalma. Közben éljük a világegyetemhez képest rövidke életünket, szerelmeinket, barátságainkat, ellenségeskedéseinket, haragjainkat. Politizálunk, vagy politizálnak körülöttünk, hasznunkra, kárunkra, és végül majd valamennyien meghalunk.

„Nem a tiéd. Nem volt a tiéd. A szerelmed. Az apád. Az anyád. A gyermeked. De még a tengeri malacod sem. Nem a tiéd és nem is volt az soha. Ne mondd hát: elvesztettem. Elveszíteni csak olyasmit lehet, ami a miénk. Mondd: visszaadtam. Csak kölcsön volt nálam. Vendég volt nálam, és én is a vendége voltam.” (Epiktétosz)

***

A szövegben említett személyek, illetve az alcímek szerzői: P. W. Atkins, kortársunk, kémikus, közismert ateista gondolkodó, Thalész (i. e. 7-6. szd.) görög materialista filozófus, Hamvas Béla író, filozófus, Szapudi István csillagász, a Hawaii Egyetem nemzetközi kozmológiai kutatócsoportjának vezetője, Louis Claude de Saint-Martin (1743–1803), francia misztikus filozófus, Epiktétosz (i. sz. 1. szd.) görög sztoikus filozófus.