„A slam poetryvel kapcsolatos diskurzusokban állandóan felmerülő műfaji vita már terhelt lehet, azonban annyiról még megkérdeznélek, hogy számodra mennyire áll közelebb a slam az előadóművészethez, mint az irodalomhoz? Egyáltalán van-e még értelme ilyen típusú kategorizálásnak egy intézményesülőben lévő műfaj kapcsán?
Én azt gondolom, hogy az a slam poetry szépsége, hogy bekategorizálhatatlan. Eddig nekem ezt Horváth Kristóf fogalmazta meg legszebben: »egy slam, nem slam«. De ha mindenképpen valamilyen keretbe kell szorítani ezt a műfajt, akkor mindig az a mondat jut eszembe, amit Süveg Márk szokott idézni Buddy Wakefield amerikai slammertől: »a slam poetry egy esemény«.
Hogyan látod a slam jelenlegi alakulását Magyarországon? Láthatóan egyre nagyobb az érdeklődés, és egyre több a tehetséges fiatal előadó. Eljövőben van egy esetleges generációváltás a »kiemelt slammerek« között, vagy ennél egységesebb a hazai slam poetry-közeg?
Szerencsére folyamatosan épül a hazai slam tábora – előadói és hallgatói szinten egyaránt. Lassan már nincs olyan nagyváros itthon, ahol ne lenne rendszeres esemény, ami folyamatosan kitermelné a tehetséges, eddig ismeretlen arcokat; én nagyon örülök, hogy egyre több fiatal van Magyarországon, akik eszméletlenül ügyesek és kitartóak.
Úgy gondolom, a slamben nincs bebetonozott hely. Én nem szeretem a »kiemelt slammer« kifejezést, néha azt érzem, hogy csak azok használják, akik felületesen vizsgálják ezt a kérdést. Az eddigi négy Országos Bajnokságon összesen 65 slammer lépett fel, és ebből három embert mondhatunk, aki mind a négyre bejutott (Kemény Zsófi, Horváth Kristóf és Simon Marci). Szóval akkor Magyarországon őket hívjuk »tűzközelieknek«? Ennyi ember még talán egy kandalló elé se tudna úgy leülni, hogy betöltsön minden üres helyet. Az a helyzet, hogy ők ma Magyarországon tényleg a legjobb slammerek között vannak, de ennél több mágiát szerintem felesleges keresni ebben.”