Az űrben sem lehet csak a nosztalgiára alapozni

„A könyv második mondata az, hogy »kalandokról álmodoztam éppen, amikor kiszúrtam a repülő csészealjat«. Ez alapján azt hinné az ember, hogy Cline nem szarozik, már az első oldalon belecsap a lecsóba – pedig bizony, szarozik. A felütés dacára már túl vagyunk a könyv felén, mire a cselekmény igazán beindul, és azt a sok-sok oldalt Cline nem annyira tényleges karakterábrázolással és történetmeséléssel tölti, mint inkább idézgetéssel, nosztalgiával, élményeinek, kedvenceinek az olvasóba tunkolásával. Míg a Ready Player One-ban nagyon szépen járt kéz a kézben a tartalom és a forma, itt előbbi már inkább csak ürügy a geektripre, ráadásul a cselekmény jóval egyszerűbb, a kitalált világ pedig sokkal-sokkal szegényesebb, mint az említett debütálásban volt.

Két dolog mindenképpen Cline mellett szól: amikor végre beindulnak az események, sodor magával a sztori rendesen, és a tipikus, lúzer tinédzsergeek figuráját sikerül a megszokottnál árnyaltabban, érdekesebben, életszerűbben ábrázolnia (pl. ért már nőhöz, és nem csak úgy, hogy balfék módon beleütközött egybe az iskola folyosóján). Ellenben nincsenek olyan remek ötletei, mint az előző könyvében, és nemcsak a popkultúra és a cselekmény egymásba olvasztása terén; a mellékszereplői is jóval laposabbak.”