A hullarablás kreativitása

„A Media Markt hirdetéseit gyártó kreatívok a céges tárgyalóban szemlézik a titkárnő seggét, miközben unottan hencegnek a jövő havi utazási terveikkel, a céges autóikkal meg azokkal a tini gádzsikkal, akiket a héten szedtek fel.

A levegőben tesztoszteron és a sushi mellé érkezett wasabi fanyar illata keveredik az önelégültséggel, a kivagyisággal és az arroganciával. A céges idillt a szomszédos irodából beviharzó grafikus lány rikoltása töri meg. Telefonját magasra tartva – kicsit a kreatívoknak is produkálva magát – színpadiasan felkiált: »Tényleg meghalt a David Bowie?! Ezt nem hiszem el!« Sunyin körbekémlel, hogy tényleg mindenki rá figyel-e, miközben az agyát erőlteti, hogy melyik is az a David Bowie. »Az a vékony, szőke srác, amelyik azt énekelte, hogy it’s such a perfect day?«

A kreatívok nem igazán tudnak mit kezdeni a hírrel. Márk megvonja a vállát, és arra gondol, hogy teker egy füves cigit – attól mindig kreatív lesz, ami most rá is fér. Neki amúgy is az elektronikus zenék jönnek be, életében nem hallgatott David Bowie-t. Bence még mindig a tegnapi partin mélázik, ahol szétmetamfetaminozva táncolt reggelig. David Bowie halálánál jobban érdekelné az a négy-öt óra, amiből momentán egy percre sem emlékszik. Kristófnak, aki alkoholista és a lelke mélyén homofób – bár ezt nyilvánosan nem kommunikálja, hiszen ebben a szakmában sosem lehet tudni –, a hír hallatán csak annyi jut eszébe, hogy »nocsak, egy buzival kevesebb«. A főnök, Steve – polgári nevén Mészáros Tóth István – azóta hívatja magát így, hogy az első céges bónuszából elment nyaralni Miamiba a barátnőjével. Az enervált csöndnek végül az ő kiáltása vet véget.

»Lökjünk egy brainstormingot! Csináljunk pénzt!«

»Ki az a David Bowie?! Kit érdekel?! Miért vagyunk itt? Adjunk el mosógépet! Adjunk el hajszárítót! Adjunk el kenyérpirítót! Ezért vagyunk itt! Csináljunk pénzt! Sok-sok pénzt!« Ezeket a mondatokat egy céges tréningen tanulta, és titokban azóta is rendszeresen gyakorolja otthon, a tükör előtt. »Mi vagyunk a rock and roll, nem a David Bowie! Mi szarjuk a trendeket, mi vagyunk a rocksztárok! Lökjünk egy brainstormingot! Csináljunk pénzt!« Elégedetten néz körbe. Jó beszéd volt, a »pénz« szó többször is elhangzott, ahogy az a motivációs könyvekben meg van írva. A többiek azonban továbbra is fásultak, csüggedten nyomkodják a telefonjaikat. Steve arcvonásait szemmel látható erővel feszíti a húsz perce felrántott kokain – eszében sincs ennyiben hagyni a dolgot.

»Kristóf! Bence! Kik voltak azok a zsenik, akik megalkották a „Mert hülye azért nem vagyok!” kampányt?! Ti voltatok! És az ki volt, aki megálmodta a lehengerlő vörös árnyalatot meg az ikonikus betűtípust? Te voltál az, Márk, te istenverte Leonardo!« Hogy az elhangzottakat nyomatékosítsa, Márk vállára teszi a kezét, majd teátrális mozdulattal a tárgyaló falán bekeretezve függő plakátra mutat. »Ez az a szint, amire képesek vagyunk! És ez az, amiből nem engedünk! Kell egy ütős anyag a Facebookra! Legyen a Media Markt újra szexi, trendi és laza! Ez a feladat. És ha valaki képes erre, azok ti vagytok!«

»Miért vagyunk itt?«

A kreatívok szeretik ezeket a motivációs beszédeket. Úgy érzik, hogy Steve pont olyan jól ért a szakmájához, mint ők a magukéhoz. Értékelik, hogy olyan felettesük van, aki felismeri és elismeri a képességeiket. Mindig azt élvezik a legjobban, amikor Steve felteszi a kérdést, hogy »Miért vagyunk itt?« Addig mintha megannyi széttartó gondolat cikázott volna a tárgyalóban, melyeket Steve szavai egy erővé kovácsolnak. Egyetlen legyőzhetetlen erővé. Ehhez Steve tényleg nagyon ért. Ilyenkor nem győzik csodálni a tehetségét.

Két és fél óra sem telik bele, és kész az új hirdetés, melynek apropója David Bowie halála, tárgya pedig a Media Markt áruházakban kapható négy hanghordozó. A termékek adottak, a kreatívok erőssége pedig az, ahogy azokat kommunikálják. A cég mindig vidám kabalapojácája ezúttal gyászol, szomorúan mered maga elé, mellette a négy lemezborító egymás diszkrét takarásában elrendezve, fölül pedig a cég üzenete: »Isten veled David…«

Végül egy szomorú szmájli

David. Ugyan milyen más viszonyban volna a Media Markt David Bowie-val, mint a legszorosabb, legszemélyesebb, legbarátibb nexusban. Amilyenben velünk. Az üzenet egyértelmű: a műszaki cikkekre vágyó fogyasztónak, David Bowie-nak és Istennek van egy közös jó barátja: a Media Markt. S a kreativitás egy sorral lejjebb, kisebb betűkkel fokozódik: »és add át üdvözletünket Lemmy-nek is.« Végül egy szomorú szmájli.

Hiszen annyira jó barát a Media Markt, hogy David szívesen elviszi az üzenetét a másvilágra – ez a legkevesebb. Bizonyára megemlíti majd Lemmynek, hogy milyen nagyszerű akciókról maradnak le. Mekkora szopás már ez a halál, mennyivel jobb lenne kettesben elmenni a Media Marktba kenyérszeletelőt vásárolni! Mondjuk ha én lennék ilyen jóban Daviddel, inkább üzennék Freddie Mercurynak, John Lennonnak, vagy bárkinek, akihez életében köze volt – de hát ezért nem vagyok én reklám-kreatív. Ha az volnék, jól tudnám, hogy annak kell üzenni, akinek még alig hűlt ki a teste a főcímekben.

Közönséges hullarablás

Amit a Media Markt kreatívjai előadnak, az közönséges hullarablás. Pszichopátiás módon együttérzést színlelnek, hogy az áruházlánc szarjait ránk varrják, nevét a tudatalattinkba ültessék. És szó sincs arról, hogy erre szükségük volna, hogy ennek révén több hanghordozót vagy műszaki cikket adnának el. Amiről szó van, az az, hogy megtehetik. A céges gátlástalanság a szertartásra tolakszik, a gyászolókat félrelöki, nevét és logóját a koporsóba vési. S mindezt csakis azért teszi, mert belső kényszere, hogy hatalmát demonstrálja, mindenki számára nyilvánvalóvá tegye, hogy az örök törvények fölött áll. Nincs benne szégyen, és nincs benne méltóság – csakis önhittség, kapzsiság és gőg.

Az ókori színjátszásban még istenek és emberek törvényei álltak konfliktusban. A modern, céges színjátékban már nyoma sincs konfliktusnak vagy drámának, helyüket rövid és ostoba szlogenek vették át, melyek csakis attól válnak érvényessé, hogy a média intézményei naponta tízezerszer harsogják a pofánkba azokat. Az istenek helyén pszichopaták állnak, az emberek helyén tömegek, a törvény pedig három tézissel kifejezhető: 1. A propaganda: hatalom. 2. A fogyasztás: boldogság. 3. A minőség: mennyiség.”