Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
Lev Grossman ismét megmutatta. A varázslók szerzője egyszer már bebizonyította, hogy nem aprózza el, ha emocionálisan kínoznia kell az olvasóját, az egyszer biztos.
„Az író ezúttal jó darabig nem rángat ki minket az erősen Narniára hajazó világ fényes nyugalmából és köpi a szemünkbe a valóságot. Ez azonban nem is baj, mert így rendkívül hatékonyan tudja megmutatni, hogy voltaképpen mennyire unalmas, ha az ember varázsló vagy király, de főleg, ha mindkettő egyszerre. Ez pedig pont annyira hatékonyan bontja le fantasy-k mítoszait, mint az első könyv realista szürkesége. Gyakorlatilag a tunyaság olyan szintjét érik el hőseink, hogy még abban sem biztosak, szükségük van-e egyáltalán bármiféle kalandra azok után, amit átéltek a trón megszerzéséért. Amikor azonban szabályosan belekényszerülnek az új kalandba, na akkor ismét pofán csap a realizmus, méghozzá ha lehet, még durvábban, mint az első részben. (…)
Ami viszont egészen megdöbbentő, hogy a világ építése sem marad annyiban, nem csupán néhány hozzáadott értékkel leszünk gazdagabbak, hanem megismerjük az underground, autodidakta mágustársadalmat is, akik rendkívül érdekfeszítően, a tudomány szemén át tekintenek a varázslatra. Számtalan áltudományos magyarázattal lesz gazdagabb az olvasó, még úgy is, hogy mindeközben felmerül a hit kérdése.”