A marsi legnagyobb erényének az erős alapokon nyugvó tudományosságot tartják, és természetesen nem alaptalanul.
„Ez persze a film letaglózó képein érzékelhető igazán, ezért sajnálatos, hogy az adaptálás során Scottnak pont azt az aprólékosságot és zsúfoltságot kellett (?) kihajítania ballaszt címszó alatt A marsiból, ami annak az esszenciáját adta. Ha bent hagyja, egyrészes nagyjátékfilmként nem tud felszállni a Mentőexpedíció – ha kiveszi, akkor törvényszerűen hígít, habosít, herél, stb. Valóban nem várható el egy csúcskategóriás sztárparádétól, hogy játékidejének nagy részét egyetlen színész végenincs pepecseléseinek, bütyköléseinek, a fatális rizikófaktorú, de amúgy kis-és középszerű gebaszok felmagasztalásának szentelje, de ami így, ebben a formában elstartolt a mozikban, az ugyan egyszerre kaland és sci-fi, de csak nyomokban A marsi. A gyomrot többnyire kímélő, diétás barkácsbemutatóval felvezetett, látványos űrkorzó, melynek láttán a néző azért rádöbbenhet, hogy kicsit sok (mármint valószerűtlenül sok) a hűhó egyetlen asztronauta megmentéséért.
A történet e téren megmutatkozó, galaktikus aránytalanságát Weir is érezte, amit az epilógus némileg esetlen magyarázkodása tesz egyértelművé, viszont amennyire logikátlannak tűnik az űrkutatási szervek (tudományos érdekeket figyelmen kívül hagyó) igyekezete, annyira hiteles a közvélemény implicit bemutatása, ahogy a világ egy iskolás nebulóként tapad a képernyőre, és könnybe lábadó szemmel szorít a magára maradt gyarmatosítóért. A mentést (főleg anyagi szempontból) jogosan megkérdőjelező hangok ellenére valószínűleg az azt pártolók lennének (sokkal) többen, a közvélemény és a média kölcsönös nyomásgyakorlásának köszönhetően pont a könyvben olvasott, filmben látott módon törekednének az illetékesek hazahozni a hátra hagyott asztronautát. Mellesleg az egyén jogait fennen hirdető Egyesült Államok egyrészt „senkit sem hagy hátra”, azt pedig végképp nem, akire a világ összes, könnybe lábadt szempárja mered.
A Matt Damon által megformált Mark Watney amúgy pont olyan vagányul semmilyen, mint a regényben, amely, ahogy már korábban szóba került, a lírával együtt a lélektani vetületekre se szánt túl sok kapcsolási rajzot. Nincs ezzel semmi gond, Weir nem a magányt ábrázolta, inkább a problémamegoldó tudóst, mérnököt emelte piedesztálra, és Scott is hasonlóképpen tologatta a hangsúlyokat. Annyi talán elgondolkodtató lehet, hogy a rendező krisztusi korba épp most lépő, talán legjobb filmjében a replikánsokat milyen elegáns és megrendítő módon tudta mennyivel: emberibbnek mutatni.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Norbert Hofer tisztázta a helyzetet.
A vállalat megteszi a szükséges jogi lépéseket a névjegy bitorló ellen.
