Pierce Brown: Vörös lázadás

„A Római Birodalmat idéző környezet és a leegyszerűsített társadalmi kasztrendszer ellenére a történet egyszerűen beszippantja az olvasót. A »húsfaragós« rész, aminek elméletileg unalmasnak kellene lennie, Brown tehetségének hála, nem csak olvasmányos, hanem izgalmas is. A folytatásban pedig egy hullámvölgyet leszámítva, tudta fokozni az izgalmakat. Lehetett volna jobb is, ha nem az előző évek disztópiáira épít és valami egyedi környezetet alakít ki. Így kicsit olyan volt, mintha az Éhezők Viadalát, egy felturbózott Colosseumban rendezték volna meg.

Brown javára kell írni, hogy nem csak a kasztok színesek, hanem a szereplői is. Darrow az elején egy felfuvalkodott idióta volt a szememben, aki mindent erővel akart megoldani és csak a bosszú hajtotta. Azonban ahogy haladt előre a történet, úgy változott ő is, és fokozatosan fejlődött a karaktere. És a végén meg tudott lepni, ami miatt már nagyon várom, hogy a folytatást a kezembe vegyem.

Maga a történet, amint már írtam, nem egyedi és nagyon sok klisét használ keretnek. Azonban az egyes események nagyon jól ki vannak dolgozva. Egymást érik a fordulatok, de nem abból a fajtából, amit nem tudunk hová tenni. Mindig érezzük, hogy valami történni fog, valami ravaszság van a levegőben és amikor bekövetkezik, leesik az állunk, és magunkat ostorozzuk, hogy ez nekünk miért nem jutott eszünkbe. Nincsenek egymásnak ellentmondó események és minden furfang az adott környezetből veszi az alapanyagot. Tehát nem kell figyelnünk az elején, hogy egyes momentumokat esetleg felhasznál az író a végén. Azaz csak a rövidtávú memóriánkat veszi igénybe, de azt kifacsarja mint az érett narancsot.”