Óhatatlanul kialakul egyfajta öncenzúra

„Sok helyen hallani, olvasni, hogy a sajtó gazdasági mélyrepüléséről: példányszámcsökkenések, a reklámbevételeknek való kiszolgáltatottság. Tényleg tragikus a helyzet?

Inkább azt mondanám, változó, akárcsak minden más szakmában. Nem jobb, de nem is rosszabb, sem emberileg, sem gazdaságilag. Ha megnézzük a roskadozó újságos polcokat, rengeteg kiadvány van. Az online portálokról nem is beszélve. Ezer, tízezer számra tehető a látogatószám még egy-egy kisebb internetes újság esetében is. Én egyáltalán nem érzem, hogy ilyen szempontból veszélyben vagy válságban van a sajtó. A válságok inkább politikai jellegűek, a különböző érdekcsoportokról szólnak.

Lehet, hogy a print részesedése lemegy öt százalék alá, de nem fog meghalni. Amikor jött a mozi, nem halt meg a színház, amikor jött a tévé, nem halt meg a mozi, amikor jött az internet, nem halt meg a tévé. Vitray Tamás szokta mondani: „Miért hiányzik neked, hogy kőtáblával, papirusztekerccsel vagy kódexszel a hónunk alatt járjunk?”. Eszünkbe nem jut siránkozni értük, akkor most miért sírjunk a printért?

A másik sokat emlegetett problémakör a sajtószabadság. Ez valóban veszélyben van ma Magyarországon?

Magyarországon sajtószabadság van – abban az értelemben, hogy nincsen cenzúra. Nem börtönöznek be senkit azért, amit ír. Mindenki azt ír, amit akar, csak az a kérdés, hogy hova. Találkoznia kell a tulajdonos és a lap vezetőinek szándékával, különben esély nincs arra, hogy megjelenjen. A világon majdnem mindenütt vannak különböző politikai irányultságú lapok, és nyilván nem hoz le az egyik a másik tábort éltető cikket.

Én a nagyobb bajt ott látom, hogy óhatatlanul kialakul egyfajta öncenzúra, nem biztos, hogy mindenki mindent leír. Amikor azonban az internet korlátozásáról volt szó, megmozdult a nép, amikor arról volt szó, hogy titkosszolgálati munkatársakat ültetnek be a szerkesztőségekbe, a szerkesztőségek költségeire, a látható, tapintható ellenállás hatására visszakoztak.

Én se szeretném, hogy bármelyik tévét kitiltsák az Országgyűlésből. Én is örülnék, ha az oknyomozó újságírás extrémnek nevezhető fajtái is bizonyos mértékig elmehessenek. Például, hogy a riporter menekültnek adhassa ki magát, ha az ügy súlya és jellege indokolja. Van Günter Wallraff és más híres oknyomozó riporter is a világon, akik a miénknél fejlettebb demokráciában hasonló eszközökkel élnek. Nálunk ennek még nincsen hagyománya.

Tehát a tulajdonosi háttéren kéne változtatni?

Azon sem a szövetség, sem a szerkesztőségek nem tudnak változtatni. Mindenki értelemszerűen a saját fújja, fujatja. Van olyan televízió, ahol gyakorlatilag tizenöt éve nem változott a dizájn, a stílus, a szerkesztésmód. Ha bejött neki, miért változtatna? Miért vannak a televíziókban mindenféle átvett műsorok? Mert, ha olyan licencet vásárolnak meg, ami máshol már bejött, feltehetően itt is be fog jönni. Az esetek kilencven százalékában így is van.”