A rend és a képzelet

A REND ÉS A KÉPZELET

A megszelídített ember

Ki milyennek képzeli el a rendet? Vajon akadna-e a rendről több, esetleg két egyforma elképzelés? Ahány ember, annyi stílus, és ugyanannyi elképzelés születhetne a rendről. Mi a rend? A vasúti sínek rendje, a csillagoké, a rét virágaié, a szellem kusza játékosságáé? A fénynél gyorsabban cikázó gondolatoké? Mikor a gondolkodás gyakran az anarchiával viselős. Minden ember, végül is az anarchia egy mozaikja volna?

Megszelídíthető-e az ember? Megszelídíthető-e az anarchia? Mennyire szelíd a képzeletben a rend maga?

Márai Sándor, amikor a demokrácia mindennapi kuszaságaival birkózván a nyugati világban írt naplóiban, olykor némi iróniával azt a kissé elcsépelt Winston Churchillnek tulajdonított aforizmát idézgeti, mely szerint „a demokrácia egy rossz módszer a társadalom szervezésére, csak nincs nála jobb”. Vagyis a többségi döntések jelentős hányada a kobold szellem játéka a hangulattal, érzelmekkel, önző érdekekkel: és olykor a rossz, ez a hibás döntés a társadalom optimális működését károsan torzítja. Ezzel szemben az összes, egyéb társadalmi szerveződés diktatúra vagy anarchia… Káosz! Ami maga alá temet minden távlatot. 

Amíg az ember gondolkodik csupán, addig se nem diktatórikus, se nem anarchikus. A játékos szellem rabja, a spiritualitás ködében bolyong szertelenül. De elveszti ezt a szűzi érintetlenségét amint szavakba önti képzeletét. Mert akaratlanul/akarva igét hirdet – ideológiát formál. 

Az élet racionalitása viszont gyakran olyan helyzeteket teremt, amelyeket döntéskényszernek nevezünk. Viszont a döntéskényszerekkel nehezen birkózik meg a hagyományos demokráciák lassan módosuló koreográfiája. 

A megszelídített anarchia eredményezhet diktatúrát és (vagy) a demokratikus többség pillanatnyi (olykor kétes) szándékainak diktátumát. Ilyenkor jelennek meg a demokrácia jelzős szerkezetű megnevezései (népi-, szocialista-), melyeknek gyakorlatában a negyvenen túli kortársaink elrettentő élményekkel rendelkeznek. A churchilli paradoxon volna tehát a mégis a legelviselhetőbb. De ez még nem maga a rend.

Korunk nagy kérdése: hogyan és mivé szelídíthető a demokrácia. Lesz-e rend belőle? Olyan rend, amit, mint József Attila álma, a szabadság szül.

Arisztophanésznek a spártai háború idejében vitái voltak (tulajdonképpen) magával az új jelenséggel, az athéni demokráciával. Vitázott a szofistákkal (sőt, Szókratésszel is!). Elsősorban a populista népakaratot bitorló, henye, önző, egyre gazdagodó szónokokkal szembesült… hát nem ismerős ez a jelenség?

Korunk nagy kérdése tán az volna: kinek mi a rend. Mi a rend alapja jelenlegi Európánkban, ahol még mindig nem akarja a vezető politikumot bitorló/vezető réteg figyelembe venni a neoliberális álmodozások korának elmúlását. Illetve a 4-5 éves választási zárt időszak (a társadalmi kontroll akut hiánya) távlattalanságot, működési zavarokat (béna kacsa) feltételez. Jelenleg az EU béna kacsája nem tudatosítja, hogy fél évszázad alatt nem jött létre működő multikulturalizmus, de még a korábbi migránsok beilleszkedése sem. Szélsőséges kapkodás jellemző Európára, a tolerancia dühödt, állandó ismételgetése, gyakorlatilag megvalósíthatatlan projektek meghirdetése a wilkommenskulturtól a genderizmusig, mintha a politikai vezetők szemében a másság értékesebb volna a regnáló valóságos társadalmi elvárásoknál és általános előítéleteknél.

A párbeszéd hiánya

Közben senki sem kutatja a beözönlő migránsok vegyes csoportjainak társadalmi elképzeléseit, jövőképét, és nem is próbálja meglelni a lehetetlent, a közös pontokat a muszlim és az európai világkép térképein. Talán mert nincsenek is ilyenek. Nem érdemlegesek vitára tehát azok a naiv összehasonlítások, melyek az iszlám hisztérikusan visszatérő jelenségeit/földindulásait a korai kereszténység véres összecsapásaival vetik össze. 

A kereszténység a béke hirdetését hangoztatta elejétől fogva, még akkor is, amikor történetesen nem a béke jegyében/érdekében cselekedett. Az iszlám viszont a háború vallása, célja a világ meghódítása Allah és Mohamed nevében. Jézus követői nem véletlenül atyák, barátok, nővérek, míg az iszlámnak a hasonló figurái/egyéniségei hős, harcos hadurak/mártírok. Európának érdemes volna odafigyelnie erre a paradigmatikus különbségre. Hiszen például a keresztény gondolkodásmódban a mártírok áldozati szerepet töltenek be, de az iszlám zászlaja alatt az önmagát akár vakon is feláldozó harcosét, aki halálával/önfeláldozásával gyaurok tömegét sodorja a halálba és a hedonizmus képzelt giccses (pornográf?) csúcsát kapja nyeresége gyanánt majd a túlvilágon. Mekkora atavisztikus különbség van a kétfajta Isten és túlvilág e két szemlélete között.  

Egyáltalán, milyen teológiai alapokon képzelhető el párbeszéd az eleve fokozódó plurális fejlődésében kialakult zsidó-keresztény gondolkodásmód és a teológia kísértésével még csak meg sem érintett muszlim világkép között? 

Talán most európai zavarodottságunkban pusztán az életmódunk szorgalmas degenerálása teremt ilyen utópikus hipotézisekre igényt. Mert mihez kezdhet egy olyan földrész életfilozófiája, aktuális morálja, ahol életet adni, szülni, a lakosságot (minimum) reprodukálni, a saját jövőt – saját erőből életben tartani elképzelhetetlen nonszensz.

Európa téves, rossz vágányon zakatol. Az új aranyborjú csábereje hajtja a vágyakat és ez a mindenható piac, vagy inkább a mindenáron megszerzendő profit rövid távú/távlattalan boldogság képzete felé. A szellem, a spirituális Európa a háttérbe szorult, a morális szabályait ma már emlegetni sem divatos a nyugat alkonyi szédületében.

A spiritualitás csődje, a szellem vulgaritása. A szellem ilyenkor mintha egy stadionba tévedne és a lelátók hőzöngéseiben, próbálná megfogalmazni önmagát. De ehhez még lelátók sem kellenek. Elég a csordahangulat.

A konzum varázsa

Sötét játéka a politikának a demokrácia csordásítása. (Külön egyetemi szakosodás is van már erre a művelt Nyugat egyetemein. Német nyelvterületen úgy hívják, hogy Markt- und Werbepsychologie... ) 

A varázsige: a konzum. Szebben megfogalmazva: a lakosság vágyainak állandó megtévesztése. Jó példát mutatva az életszínvonal látszólagos „emelésére” a politikai elit jár az élen, nálunk is a rendszerváltozás óta, valamint az oldalvizein hajózó, egyre látványosabban prostituálódó publicisták és értelmiségi csoportok. Közben az élet, különösen a szellemi élet minősége Európa szerte bizony, romlik.

De nem érheti szó a ház elejét. Nem is éri. Vége van a rút időknek Európában, amikor a többpártiság „elvi” vitája a futballpályák törzsközönségének „tájszólását” is megszégyenítette az eszmecserék hevében. Egypártrendszerré tömörödött a politikai élet. Virágzik a látszólagos népakarat. Az Európai Parlament lobbik piactere. Ez a cinkelt „új” rendszer, a cinkos felső tízezer jóvoltából is, gyanút sem kelt (nekünk oly ismerős) egy-párti hangulatával. Kinek baj a marginalizált társadalmunkban, ha pl. többek között ez lett a negatív kiválasztódás melegágya?

Nem érdekesek tehát a múlt eseményei és a tanulságai sem. Sőt, a mai helyzet tragikuma sem az. Nincsenek következmények. A legkisebb községtől Brüsszelig, az Európai Parlamentig nincsenek felvállalt gondok-bajok. Minek? A következmények is a kiválasztottak felségterülete lett. Ők döntik el, kellenek-e vagy nem nekünk ezek az ismeretlen következmények.

Kinek jut eszébe társadalomszociológiai kérdésekkel foglalkoznia politizálás közben? Ezeket a kínos összefüggéseket/feltételezéseket akár legalább publicisztikailag megvitatni? Ez, különösen ebben az ellenszélben nem is volna ajánlatos. A maradék publicisztikai fórumokat amúgy is megkaparintotta már a névleges hatalom cinkelt érdekszövetsége. Vagy a háttérhatalom? Ezért nincs nyugat-európai szinten (és nem is lehet) ellenvélemény. Sőt, nincs felbukkanó ötlet sem, mely életben maradhatna a mindenható profit, a financiális hatalom támogatása híján.

A mozdulatlan politika

A politikum magától sosem mozdul. Megszegik a megállapodásokat? Sebaj?! 

Szeretném megfejteni a politikumunk titkát. Mit rejt a politikum disztingvált, elégedett mosolya? Amit nem rejt, azt látjuk, a fél-titkokat feltételezzük, sejtjük.

Talán a demokrácia egyfajta rezervátum-jövőjében reménykedhetünk? Ahol minden meglesz, csak jelentéktelenül: kicsiben. De akkor (ígérik) már  nem engedünk a negyvennyolcból, a pókerből (vagy mit is játszunk/játszanak kártyáinkkal? – a huszonegyből?), az biztos! És akkor ugye majd,nem lesz több kompromisszum, az hétszentség!

Addig meg élünk, mint… Végül is egyszer élünk!

Vagy tán valóban a kultúránk alkonya volna ez a kor, amiben élünk? Mi magyarok is. Itt a helyünkön, mint nyolc ország nyesedékei, esetleg távol régi és új emigrációkba szóródva. Mintha így élnénk a valóságban.

Miért, volt tán valaha hajnala a kultúrának? Vagy csak az éjvégi derengések ígérete mosódott el a pirkadást-váró ég alján, az önhitt képzelgések, remények, vágyak, keresztül-kasul össze-böngészett ideológiai receptek, Európa téveszméinek tükröződése illetve az atrocitások, a haladás eszméje áldozataként az egymást kizáró, gomolygó ködfátylak mögött?

A múlt elmúlt. Elmúlt Periklész Athénje, a művelt Bagdad, a reneszánsz Firenze, Mátyás Visegrádja. Lappangó hagyományai volnának, maradnának ugyan, és megérintenének minket. 

Ha hagynánk.

De nem! Nekünk nem fontosak.

Valóban, kiknek fontos még az egyetemes európai kultúra? Kiknek fontos ez a különben sorsformáló, isteneket kísértő, társadalmi tevékenység, melynek csak hosszú távon mutatkozik és akkor sem a könyvelői logikával követhető rendben – pedig van/volna mindenképpen a jelent és a jövőt stabilizáló – hatása, haszna? Mit ér (mennyit ér?) a szó, akár a harangszó, az iskola, a nyelv, a kultúra ma, egy profittól determinált, a piacgazdaság léha mitológiájának hazug nimbuszával mételyezett korban? 

Pedig ugye senki sem emlékszik ma már azokra a régi „nagyfiúkra”, a profitgyűjtő mágnásokra, pl. a korukat meghatározó és kiszolgáltatott szellemek, mint Moliére, Shakespeare, Lope de Vega dúsgazdag bankár vagy nagyhatalmú miniszter kortársaira. 

(Kivéve azokat, akiket megírtak, akik pártfogóik vagy ellenségeik voltak. Azok kaptak egy-egy sort bibliográfiáikban. Érdekes, hogy ezek az érintettek gyakran vehemensen védekeztek az ilyen jellegű halhatatlanság ellen.)

Ezerszáz éve élünk itt Európa többnyire árnyékosabbik oldalán, ösztönösen kultúránkba kapaszkodva, a különféle gyilkos járványok, háborúk, (ki- és el-)üldöztetések, népirtások, pusztító török, Habsburg és trianoni (majd nacionálszocialista és internacionális leninista) diszkriminációk és saját hibáink ellenére.

Európa peremén 

Európa most rendetlen, kusza, és valóban céltalannak tűnik. Tétován játszaná meg az elégedett „majdnem birodalmat”. Ahol minden rendben van és valóban, senki sem vitatja a kultúra fontos társadalmi szerepét. Viszont senki sem támogatja a társadalmi morált megőrző/építő kultúrát megfelelően. 

Sem erkölcsileg, sem anyagilag. Sőt, az eddigi fukar kegyelemkenyerek is csökkenő tendenciát mutatnak. Ez a jelenleg működő támogatási rendszer, mely üres szónoki frázisokkal, közhelyekkel, borravalónyi összegekkel próbálkozik, csupán az agonizáló jövő óvatos nyugtatása, a kizsákmányolás meghosszabbítása a zavartalan körülmények fenntartása érdekében. És nem jön a szabadság és nem szül nekünk rendet. Ez az élősködés nem is teremthet rendet, önző rövidtávon azonban nem kalkulál ügyetlenül. Mire konzum-senkik nyájává pusztul le a globalizált európai elmuszlimosodott társadalom nem nyertes szegmense, a zöm – vagyis ők, az élősködők – a rendet torzító nyerő oldalon lesz és a kiemelt gazdasági helyzetüket akár több nemzedékre biztosíthatják. Hiszen a máig összerabolt anyagi hátterüket is bajosan tudná akár utódaik 2-3 nemzedéke elherdálni…

És? És utánuk a vízözön. És ez az özön a vonuló migránsok megállíthatatlannak tűnő tömegében ölt képet ma.