Kösz mindent, Lemmy!

„Lemmy úgy halt meg, ahogy élt, őszintén, egyenesen, gyorsan. Ő azon kevesek egyike, akik az önpusztító rocksztár-életelvet (live fast, die young) röhögve kifordították és a a saját igényeihez alakították: live fast, die old. Most már ott ül valahol az égbeli kocsmában egy félkarú rabló és egy palack Jack Daniels mellett, és röhögve sztorizik Elvis, Hendrix, Joplin, Morrison és Bon Scott gyűrűjében: figyu srácok, elbasztátok, így kell ezt csinálni, ahogy én! Mert ugyan miért haltam volna meg fiatalon, ha ezt öregen is megtehettem? Majd kihörpinti poharát és lelibben a bárszékről, megy, mert dolga van, meg kell csinálni a beállást. Van kivel, Würzel és Philty Animal már ott próbálnak egy ideje és várják a főnököt, nélküle nem megy az Overkill.

Közhelyes leírni azt, hogy Lemmy a rock 'n' roll lelkiismerete, akit minden kolléga nyíltan vagy titokban csodált és egy kicsit irigyelt, mivel mindig képes volt a saját útját járni, átgázolva divatokon, lemezkiadókon, pénzéhes menedzsereken. Hogy ő volt az, aki mindig (be)mutatta a mércét a rockszakmának, a biztos viszonyítási pont, a magabiztos meg nem alkuvás. Aki mindig csak azt, és csakis azt csinálta, amit tudott és szeretett, csúcsra járatva. Közhelyes, de az a helyzet, hogy ezek a tények, a tényeket pedig jobb köntörfalazás nélkül tudomásul venni, ahogy Lemmy tenné.”