Nyolc óra egy perc volt

„Hogy Bowie mit adott, mit jelentett, ki volt, az már túltárgyalt és még csak ezután lesz igazán tárgyalt, nagyon sokáig. A lehetséges sokféle megmondásból még a legjobb sem érződik ideillőnek, majd máskor vagy majd más. Most valahogy egyetlen dolog látszik összpontosulni, fontosnak lenni. Már persze túl azon, hogy a legnagyobb. Az, hogy a legnagyobb – és ezt legalábbis csak sejthetjük, összerakhatjuk és azt is leginkább az utolsó húsz-huszonöt évéből – mindenkivel úgy bánt, mintha ő, a másik lenne a nagyobb. És ha a legnagyobb így bánik veled, annál nincsen nagyobb, tehát végleg ő a legnagyobb. A visszaemlékezések döntően erről szólnak, hogy milyen rendkívül nagylelkű volt, hogy mennyire emberi, hogy mennyire kedves, közvetlen, melegszívű, bölcsen megértő, érdeklődő, mindig adó, mindezzel némán is tanító. Hogy ehhez hozzájön az, hogy a véget is mennyire bölcsen, példaértékűen megcsinálta? Hogy ilyet tényleg nem lehet, hogy ezt csak a legnagyobb tehette meg, számára adatott meg, nála volt értelme így, és az a legnagyobb, hogy ő ezt nem hagyta ki és megtette, végrehajtotta?