Az egykori egri katedrális

„Aki ma Egerbe megy kirándulni, szinte biztos hogy megnézi a várat, amely elsősorban Dobó István és társai 1552-es hősies és sikeres várvédése miatt – nem utolsó sorban Gárdonyi Géza Egri Csillagok című regényének köszönhetően – vált hazánk egyik legkedveltebb turisztikai célpontjává. Az egri várba látogatókat a vár közepén azonban egy hatalmas romterület fogadja, és kevesen tudják, hogy ezek a falmaradványok  a középkori Magyarország legnagyobb katedrálisából maradtak ránk.  

Az egri Szent János székesegyház egyike volt a Szent István király által alapított 8 egyházmegye központjainak, bár erről az első katedrálisról ma még szinte semmit sem tudunk. A ma ismert falmaradványok legkorábbi része a 12. század első felében épült román stílusú főszentélyből maradt fenn. Ettől kezdve évszázadokon át folyamatosan építették, bővítettek a templomot. Először 1200 körül Imre király toldotta meg nyugat felől az általa felújított és beboltozott régi bazilika hosszházát koragótikus stílusban. Ennek a bővítménynek a közepén építette fel saját síremlékét is. 

1241-ben a tatárjárás súlyos károkat okozott az épületben, így a következő években az egyházmegye élére került Lampert püspök gyökeres újjáépítésbe fogott. Az általa megkezdett, majd utódai által a 14. század elején befejezett klasszikus gótikus székesegyház még megtartotta elődjének körvonalait, sőt románkori apszisait is, mindössze a templom északi oldalára épült egy nagyszerű, hatalmas mérműves ablakokkal áttört falú, karcsú középpillérre boltozott sekrestye.  

A 14. század közepén az ambiciózus Dörögdi Miklós püspök elhatározta a régi dóm kibővítését. Először nyugat felé hosszabbította meg az épületet: új, toronypárral övezett díszkaput és mögé előcsarnokot emeltetett. Itt, az előcsarnok közepén, a kapu mögött alakíttat ki saját pompás síremlékét is. Építkezései azonban ezzel nem értek véget: egy új szentélyt is tervezett a régi románkori apszisok mögé. Ehhez a korabeli Közép-Európa más főpapjaihoz hasonlóan a nagy francia gótikus katedrálisok szentélykörüljárós, sugárkápolnás szentélyeit vette mintaképnek. Ha ő már nem is tudta befejezni ezt a nagyszerű új művet, utódai alatt, a 14. század végére már biztosan elkészültek a munkák. Ám a szentélyt és a hosszházat soha sem nyitották teljesen egybe: a románkori főapszist szentélyrekesztőként meghagyták, ami így a püspök és a kanonokok új szentélyben kialakított templomát választotta el a nép által használt régi hosszháztól. A mellékapszisokat ugyan lebontották, de a helyükre valószínűleg tornyok épültek, így csak a sekrestyén keresztül lehetett felmenni az új szentélybe. Zsigmond király korában már csak új kápolnákkal lehetett bővíteni a nagy templomot: 1430-ban Rozgonyi Péter püspök két új kápolnát csatolt a hosszház déli oldalához.”