„A történetnek tehát inkább csak mázat, tematikai színesítést adó cyberpunk műfajból Morgan sokkal inkább a punkot érzi, mint a kibernetikát: a jövő növekvő technológiai káoszában, az állati ösztöneinket nem felváltó, hanem kiszolgáló, legkülönfélébb digitális rendszerek dzsungelében sokkal inkább otthon van heves, már-már kamaszos prózája, mint a logikusabban átgondolt, valóságban is működőképesnek tűnő műszaki megoldások kitalálásában és jellemzésében. Ráadásul a regény nem egységes sem stílusában, sem ritmusában, de még karaktereinek viselkedésében sem. (Valószínűleg ez az író munkamódszeréből is fakadhat, melyről a vele készített interjúnkban is mesél.)
Mégis, a Valós halál egész szövegét áthatja egy olyasfajta ponyvás lazaság, ami miatt mindez megbocsájtható válik: szinte késztetést érez az ember, hogy elnézze a rossz ritmusú hangnemváltásokat, indokolatlanul hosszasan ecsetelt szexjeleneteket és váratlanul arcunkba tolt drámai csúcspontokat, egyszerűen azért, mert mintha a mesélő sem venné komolyan az egészet, mintha csak egy koszos pultnak támaszkodva hadarná a sztorit valakinek, röhögve, élvezve, hogy lassan tömeg gyűlik köré, instant szórakozásra éhesen, lökdösődve, bekiabálva néha egy »hogy volt!«-ot...
Az pedig, hogy eközben, minden színpadiassága ellenére, Morgan időnként egészen megható és személyes jelenetekkel lepi meg az őszinte ponyvát megbecsülni képes olvasót, sőt a cyberpunk alapművek által életre hívott toposzokat (VR, AI-k, nemi testcserékkel járó óhatatlan identitás-zavarok no és persze a kötelező techno-nindzsák...) is sikeresen integrálja kiforratlan, ad hoc univerzumába, már tényleg csak a hab a tortán.”