És mikor megyünk már haza?
A transzportok több hullámban zajlottak. 1946–1947 között körülbelül 120–135 ezer főre tehető az amerikaiak által megszállt németországi zónába kerültek száma, azoké pedig akik 1948 végéig – még szerencsétlenebbül járva – szovjet zónába kerültek, 50 ezer főre taksálható. A 185 ezer főnyi kitelepített sváb 640 ezer holdjából végül ténylegesen több mint 500 ezret vett el az állam, házaiknak pedig háromnegyedét. Akiket elindítottak, tíz napi élelmet és mindössze 70 – más források szerint 100, vagy 20 – kilós csomagot vihettek magukkal.
A kitelepítés komplett etnikai szigeteket szüntetett meg és 1948 végére alig maradt egynyelvű település az országban. A messzi idegenben való újrakezdés feladatai óriási nehézséggel jártak. Sokan igyekeztek hazaszökdösni – ami nem volt veszélytelen próbálkozás –, és akik kényszerűen meg is próbálták a beilleszkedést, ők is többnyire csak rövid, átmeneti megoldásként tekintettek kijelölt otthonukra. Legnehezebben az idősebb generáció tagjai viselték megszokott életterük, környezetük, és ismerőseik elvesztését. Ahogy a hasztalan várakozást Pelczer Rudolfné, született Knáb Anna felidézte: „A kitelepített magyar svábok közül azt kérdezték egymástól: És mikor megyünk már haza? Majd ősszel! – hangzott a válasz. És aztán ott haltak meg a messzi idegenben”.

Integetők
És most vissza újra a második világháborús időszak és a háború utáni idők nagy szimbólumára: az állomásra.
Olyan volt ez a búcsú, akárha csak részeg álom lett volna. Csóválták is a fejüket a szántáson ballagó varjak, akik a hó birodalmának mezei plébánosaiként most egy tétovázó pillanatra megálltak. „Egyre furcsábbak az Emberek” – mondta a legöregebb, és bár ritkán értettek egyet, ezúttal mindegyikük bólintott.
És valóban: bolond volt az egész világ! „Édes Hazánk, Isten Veled!” – betűzhetjük ki némelyik vasúti kocsi oldalán, az ágfalvi-, és biatorbágyi kitelepítéskor pedig teli torokkal zúg az „Isten áldd meg a magyart”, a harangokat pedig szomorúan kongatták.
Aztán ezért eljött az indulás.
A pocsolyák vékony jéghártyája beleremegett, amikor az acélkerekek megmozdultak, a vagonokban a zokogó Grétikkel, szeplős, búskomor Hanzikkal és aranyhajú Szepikkel. A vonat egyre csak gyorsított a baranyai pirospozsgás stiffollerek, dolgos kezű budakörnyéki gyümölcstermesztők, büszke soproni poncichterek és az Úr napját virágszőnyeggel köszöntő derék budaörsiek színes népviseletbe bújt reményeivel és szőke, sramlizenés álmaival megrakodva. Még felszikrázott a hó, mielőtt teljesen elnyelte a szerelvényt a kanyar.
Valahogy így veszett nyoma a „deutschungarn-identitás” hangsúlyaival bajlódó Bleyer Jakab alakjának, és a kizárólag a nagymamékéval vetekedő gőzgombócok és gyógylikőrök elkészítési fortélyainak is. Maradtak az elnéptelenedett utcák, üres házak. A hátrahagyott porták festett komódjainak mélyén pedig az ott őrzött idő mellett bent lapultak a magyar-német együttélés szelíd kézzel írt titkos receptjei is. Az évfordulós megemlékezések zömében semmitmondó kliséit figyelve szeretném hinni, hogy valamelyik fiók rejti az a papírt is, amelyre a csendes szembenézés gesztusának hozzávalói voltak összeírva. Hogy azután embere válogassa, mennyit ad még hozzá, vagy vesz el belőle.
***
A képek lelőhelye:
- „Isten Veled, Hazánk!” – Szerelvény indul Németországba (http://4.bp.blogspot.com/-xwNWQJI8Qc4/UIV-zxYLDVI/AAAAAAAAIAo/6y2DstJjIKU/s1600/2011_1029_135602-Hidas.jpg)
- Nyugodt, mecseknádasdi (?) poharazók (http://www.zentrum.hu/wp-content/uploads/csorbakaroly_21_bp13.jpg)
- Az úrkúti Hartman vendéglő és dorbéz „közönsége” (http://urkut-ufke.hu/pic/nemet002.jpg)
- Ki a svábokkal! (http://www.kemma-auf-wudigess.de/img/ki_a_svabokkal.jpg)
- Cipekedés Vecsésen (http://vecseshirek.hu/wp-content/uploads/2013/01/kitelep%C3%ADtés.jpg)