A tehervagonok belsejéből kétségbeesett asszonyok és zord, csüggedt férfiak néznek kifelé. 1946. január 19-ét írt a naptár. Ma hetven éve, hogy Budaörsön elkezdődött a hazai svábok kitelepítése.
A tehervagonok belsejéből kétségbeesett asszonyok és zord, csüggedt férfiak néznek kifelé. A fagyos hidegben egy-egy kályha biztosítja a meleget, az útravalót az akkurátusan lemért száz kilós csomagok rejtik, illemhely pedig nincs. Végtére a várakozás véget ér, a szerelvényhez csatolt mozdony meglódul és a kocsik kigördülnek az állomásról. Még látszódnak a kisírt szemű arcok, többen bágyadtan integetnek, és a budaörsi vasútállomás peronjáról is sokan intenek vissza. 1946. január 19-ét írt a naptár.
Ma hetven éve, hogy Budaörsön elkezdődött a hazai svábok kitelepítése. Emlékírásunk következik.
Német ajkú lakosok lényegében az államalapítás óta élnek a Kárpát medencében: a frissen kereszténnyé lett államban a bajor származású Gizella udvartartásának tagjaként telepedtek le. A kézművességet űző és kereskedő hospesekként érkezett vendégekből lettek aztán az erdélyi szászok és szepességi cipszerek, akik környezetükben a kereskedelem és az iparűzés fellendítői voltak. Rövid idő alatt már nemcsak saját kiváltságaikat rögzítő statútumaik féltő őreivé váltak, hanem ők adták a szabad királyi városokat lakó öntudatos polgárság gerincét is. Túlnyomó többségük ugyanakkor nem a középkor idején, hanem a török háborúkat követő telepítési hullámok valamelyike során jutott el a Magyar Királyságba. A földesurak magántelepítési akciói mellett különösen a 18. század Habsburg uralkodói szorgalmazták – és ezt pátensekbe foglalt privilégiumokkal tették különösen vonzóvá –, hogy a török háborúk következtében leginkább elnéptelenedett hódoltsági területeket a fejlett mezőgazdasági technikákkal dolgozó német telepesekkel népesítsék be.
„Sok ott a barom, a hal, a vad, szép legelő, laktató, aki most Magyarországba megy, annak lesz világa jó.” (sváb népdal, Kalász Márton fordítása)
A századok során a Pfalzból, Württembergből, Elzász-Lotaringiából, Badenből, a Saar-vidékről, Mainz és Luxemburg környékéről és más német tartományokból sorsuk jobbra fordítása reményével bárkákon lehajózó „farmerek” kemény, szívós munkával szelídítették meg újra a csatározások közepette terméketlenné vált földeket. Idővel sajátos keverék-nyelvjárásaik is kialakultak, formálva – és persze őrizve is – eredeti származási helyük ízeit és nyelvi fordulatait. A magyarországi svábok között – az említett szászok és cipszerek mellett – a főként Baranya területén élő stiffollerek, mosoni heidebauerek, soproni poncichterek, dunai svábok, hiencek nyelvi készlete és nemzetiségi szokásai különíthetőek el valamelyest, akik többségében valamelyik dél- vagy középnémet nyelvjárást beszélik (stájer, bajor, és rajnai frank, stb.). Számuk, az első világháború előtti utolsó, 1910-ben készült népszámlálás szerint a Magyar Királyságban (Horvát-Szlavónországot nem számítva) közel kétmillió főt, az összlakosság 10%-át tette ki. Bár az első világháborút követő határváltozások miatt jelentős részük – a németajkúkak közel háromnegyede – az utódállamok fennhatósága alá került, továbbra is ők alkották az ország legnagyobb nemzetiségi csoportját. A statisztikák szerint a trianoni Magyarország lakosságának 5,5–7%-át tették ki, és számuk félmillió fő körül mozgott.
Repedések, félelmek
Bár a németségnek a hazai polgárosodásban játszott pozitív szerepét sokan elismerték, és a magyar irodalom művelői közül is többen – például Krúdy – szeretettel emlegették a tabáni zöldpincék kocsmárosainak és a közélet ismert alakjainak a sváb hagyományokhoz hű ragaszkodását, megjelentek olyan vélemények is, amelyeknek a megfogalmazói a svábok „kettős” (azaz német és magyar) kötődésében inkább kockázatot és veszélyt láttak. A trianoni békeszerződést követően ugyanis amellett, hogy a magyar nemzettudat korábban vonzó „perspektívája” is komoly sebet kapott, az ország legnagyobb kisebbségének számító németség egyre inkább számíthatott a világháborús vereség után magára találó Németország segítségére is.
A félelmek táplálásához hozzájárultak a német kisebbség vezető elitjén belüli eszmei súrlódások is, amelyek gyújtópontjában a magyar kisebbségpolitikához és a Birodalomhoz való viszony volt. Bár mind Gratz Gusztáv, az 1924-ben alakult Magyarországi Német Népművelődési Egyesület (Volksbildungsverein) elnöke, mind a volt nemzetiségügyi miniszter, az ország befolyásos német fórumát, a hetente megjelenő Sonntagsblattot alapító Bleyer Jakab a német kisebbség anyanyelvi oktatásának biztosításáért és kulturális jogainak kiterjesztéséért küzdött, Bleyer – különösen az 1930-as évek legelejétől – a magyar kisebbségpolitika gyakorlati végrehajtásának jelentős akadozása miatt már nem zárta ki a politikai önszerveződés lehetőségét sem. Bár módszereiben és fellépésében Bleyer erőteljesen radikalizálódott, 1933-ban bekövetkezett haláláig sem döntött soha meg nem tagadott magyar államhűsége és a német népközösséghez való tartozása között.
Céltáblák
Sokakat irritált a vagyonosabb svábok helyzete és bennük a tulajdonképpeni magyarságot veszélyeztető elemet látták, de a feszültséghez a két világháború közötti Magyarország elavult társadalmi struktúrája is hozzájárult. A lakosság többségét kitevő parasztság leginkább nyomorgott, közülük is a legszegényebb rétegek életkörülményeinek a javítását célzó kísérletek meglehetősen szerények voltak, a modernizálódás tempója fölöttébb lassú volt, a társadalmat osztó alá-, fölé-, és mellérendeltségi viszonyok pedig túlságosan merevek voltak.
A jobb vagyoni helyzetet tapasztalva, és érzékelve azt, hogy életkörülményeiket tekintve a polgári átalakulás kedvezményezettjei közé tartoznak, a felerősödő antiszemita szólamok közé németellenes hangok is keveredtek, és a kialakult viszonyokért egyre többen kezdték a zsidóság mellett a svábokat is kollektíven okolni. A magyar társadalom különböző szociokulturális csoportjainak eltérő szemléletéből adódott, hogy emellett egyszerre volt megfigyelhető az antiszemitizmussal való egyetértés és a hazai német befolyás erősödésétől való berzenkedés is. Ausztria 1938 márciusi annektálásával létrejött német-magyar határ pedig már azok félelmeit erősítette, akik tartottak az egyre expanzívabb politikába kezdő Németországtól.
A hitleri politikával szimpatizálók 1938-ban megalakították a nemzetiszocialista Magyarországi Németek Népi Szövetségét (röviden: a Volksbundot), ami 1940-ben a második bécsi döntés deklarálása fejében a német kisebbség egyetlen hazai szervezetévé válhatott. De ezzel még a német-olasz döntőbíráskodás honorálása nem ért véget: Magyarország belekezdett harmadik zsidótörvénye előkészítésébe, 1940. novemberében pedig csatlakozott a német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez is.
Minden egész eltörött
1941 tavaszára az önálló magyar külpolitizálás kontúrjai kezdtek végleg elmosódni. A bácskai bevonulás következtében az ország visszakapta ugyan a Délvidék nagy részét is, de elveszítette a nyugat jóindulatát, amit a diplomáciai kapcsolatok megszakítása jelzett. Nagyjából ekkorra ért utolsó fázisához az a semlegességi-politika, amelyet Teleki Pál miniszterelnök képviselt, és amelynek kudarcával szembesülve – egyéb magánéleti bajoktól is indíttatva – öngyilkosságot követett el. A Birodalmi Németország járszalagjára való kerülés, azaz a fegyveres semlegesség taktikájának totális csődje viszont csak a Szovjetunió elleni június 26-i hadiállapot deklarálásával realizálódott.
A hitleri Németország hazai érdekérvényesítőjévé és szövetségesévé a Volksbund szegődött. Szaporodó szervezetei 1944-re teljesen nemzetiszocialista befolyás alá kerültek, a Waffen SS számára pedig már toborozásokat is lebonyolítottak. Több jelentés is beszámol arról is, hogy Magyarország német megszállását követően megszaporodtak a németlakta helységek zsidóellenes atrocitásai. A svábok körében végrehajtott önkéntes- majd erőszakos toborzások eredményeként 60–80 ezerre tehető a frontra kerültek száma. A Volksbund ellensúlyozása céljából 1942-ben Bonyhádon Hűség a Hazához (Mit Treue zum Vaterland) nevű mozgalom alakult, amelynek tagsága piros-fehér-zöld keretes igazolványt hordott és nemzetiszínű alapon koronás magyar címert viselt, magukat pedig magyar érzelmű németajkú keresztényként definiálták. A Sztójay-kormány a szervezetet betiltotta, a hazai németség egyik ideológiai vezetőjének számító – a nemzetiszocialista eszméktől óvó és a Volksbund céjaitól is idegenkedő – Gratz Gusztávot pedig jobbnak látta internáltatni.
A következő évek történései ismertek: Magyarország Németország oldalán elveszítette a második világháborút is. 1945-re a hazai zsidóság jelentős részét – összességében körülbelül 450 ezer főt – hurcoltak haláltáborokba, és körülbelül 350 ezerre tehető a harcokban elesettek száma is. Ez azt jelenti, hogy az infernó végét az összlakosság 6%-a nem érte meg.
Bűnbakok
A hazai svábok kitelepítésének a gondolata nem magyar találmány volt, hanem Adolf Hitlertől származott. A birodalmi vezető az 1939-es „német népességtagosítás” koncepciójában a külhoni németek „hazatelepítésének” programját hirdette meg. Elképzelése mögött elsősorban a más országokban élő német kisebbségek esetleges asszimilációjának félelme húzódott. A terv a magyar politikai körök álláspontjától – és magától Horthy kormányzóétól sem állt távol – akiket a „veszélyessé” és esetleg „kezelhetetlenné” váló svábok eltávolítása mellett – földjeik, javaik és pozícióik hátrahagyása is motivált, amiket majd „igény szerint” a „magyarság életlehetőségeinek szélesítésére” terveztek fordítani. A terv ugyanakkor a területi visszacsatolások következtében jelentősen megnövekedett létszámú német kisebbség – és a háborús helyzet – miatt nem valósulhatott meg.
A hazai sváb kisebbség tömeges fogyatkozása már 1944 végén elkezdődött. Több tízezerre tehető azoknak a férfiaknak a száma, akiket a szovjet hadsereg kontingensei fogdostak össze és hurcoltak a Szovjetunióba kényszermunkára. Az ország teljes szovjet megszállását követően, a harcok végeztével, a diszkrimináció következő állomását a jelentős mértékben a svábok földjeiből lebonyolítani tervezett földosztás jelentette. 1945 tavaszától indult el a hazai svábok kollektív bűnösségének vitája is. Amíg a Szociáldemokrata Párt a kitelepítés tekintetében mérsékeltebb álláspontot osztott, a Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt az ország második világháborús részvételéért és a roppant veszteségekért a svábokat kollektív bűnbaknak tekintette és teljes kitelepítésük programját szorgalmazta. Utóbb németnek tekintettek mindenkit, aki az 1941-es népszámlálás során magát német nemzetiségűnek vallotta. Ezek száma körülbelül háromszázezerre volt tehető.
Fontos jelezni, hogy Gyöngyösi János, külügyminiszter már 1945. május 12-i – a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz (SZEB) írt – memorandumában kétszázezer „fasiszta sváb” kitelepítését óhajtotta. A népszámlálás adatai ellenére a magyar miniszterelnök Dálnoki Miklós Béla pedig már 500 ezer főben adta meg a svábok létszámát, és ebből 340 ezret tekintett a Volksbundmozgalom tagjának. Ez utóbbi – irreálisan feltupírozott – szám alapján érthető csak meg, hogy a magyarországi német kitelepítésről – is – döntő 1945 augusztusi potsdami konferenciát követően hogyan határozhatott a SZEB 450 ezer magyarországi német kitelepítéséről. Másfél évvel a magyarországi zsidóság zömének deportálását követően a kommunista belügyminiszter, Nagy Imre által 1945. december 22-én előterjesztett rendelet-tervezetet – ugyan viták árán – a magyar minisztertanács kilenc igen, két nem és öt tartózkodás mellett elfogadta.
Nem svábnak való vidék
A nehéz körülmények közepette is higgadt maradó Bibó István 1945 májusi memorandumában elítélte a svábok kitelepítését. Az egész mögött – fogalmazott – „ugyanaz a szellem mozog, amely (a zsidókat deportáló) Bakyék szörnyeteg akcióit is mozgatta”, az pedig hogy „számos német” lett volksbundista, a „rosszul értelmezett hazafiság” és a „beolvadás” elkerülésének szándékából fakadt. Az „erkölcsi vereséget” szenvedett Magyarország „regenerálódását” pedig – folytatta – a bűnbakkeresés nem segíteni, hanem akadályozni fogja.
Bibó szavai azonban itt sem hallgattattak meg. Az 12330/1945 számú miniszterelnöki rendelet deklarálta a kitelepítést, és határozatai szerint „Németországba áttelepülni köteles” volt mindenki, aki az utolsó népszámláláson magát német anyanyelvűnek vagy nemzetiségűnek vallotta, németes hangzásúra változtatta nevét és tagja volt a Volksbundnak vagy más fegyveres szervezetnek. A kollektív bűnösség elvére épülő rendelet elvette a választójogukat is. A törvény betűje 10%-ban maximalizálta azok arányát, akik mentességet kaphattak, és ezt komoly érvekkel kellett tudni igazolni (pl. magyarságukért való üldözöttség). Ezenkívül a svábok minden ingó és ingatlan tulajdona a magyar állam birtokába került, amelyeket majd a földosztáshoz és a Csehszlovákiából érkező felvidéki magyarok elhelyezéséhez akarták használni.
Útrakelők, maradók
Az, hogy a kitelepítés végrehajtása „bestiális”- és „brutális élmény” lesz, az előzmények ismeretében borítékolható volt. Az események egyes helyi történéseit rögzítő beszámolókból értesülhetünk a traumatikus és kényszerű búcsú számos szomorú epizódjáról. Volt, aki a „kapufélfát szorította, nem akarta elengedni” és alig tudták elráncigálni az ajtótól, sokan zokogtak, jajveszékeltek, átkozódtak a kollektív bűnösség deklarálásával és jövőjükkel szembesülve.
A döntést a többségi társadalom részéről felemás hozzáállás fogadta. Számos példáját olvashatjuk annak, amikor szomszédja kényszerű kitelepítéséről értesülve a „magyar” gazda felajánlotta, hogy igyekszik annak portáját rendben tartani és állatait gondozni. Persze nyerészkedők is akadtak bőven. Ahogy a Majosról kitelepített Hans Volks felelevenítette: „Amikor a kocsihoz értünk, megdöbbenve vettük észre, hogy néhány gyanús alak pajszerral a kezében közelít a házunk felé. Gyakorlott kézzel felfeszítették a jól lezárt ajtót. Gúnyosan fintorgó arcukon láttuk a kapzsiságot, amint a család tulajdonára tették kezüket. Szomorú szívvel és tehetetlenül végig kellett néznünk, amint visszahagyott javainkat elviszik, állatainkat elvezetik. Gyerekszemmel akkor vált először nyilvánvalóvá ennek a brutális igazságtalanságnak kegyetlen valósága”.
És mikor megyünk már haza?
A transzportok több hullámban zajlottak. 1946–1947 között körülbelül 120–135 ezer főre tehető az amerikaiak által megszállt németországi zónába kerültek száma, azoké pedig akik 1948 végéig – még szerencsétlenebbül járva – szovjet zónába kerültek, 50 ezer főre taksálható. A 185 ezer főnyi kitelepített sváb 640 ezer holdjából végül ténylegesen több mint 500 ezret vett el az állam, házaiknak pedig háromnegyedét. Akiket elindítottak, tíz napi élelmet és mindössze 70 – más források szerint 100, vagy 20 – kilós csomagot vihettek magukkal.
A kitelepítés komplett etnikai szigeteket szüntetett meg és 1948 végére alig maradt egynyelvű település az országban. A messzi idegenben való újrakezdés feladatai óriási nehézséggel jártak. Sokan igyekeztek hazaszökdösni – ami nem volt veszélytelen próbálkozás –, és akik kényszerűen meg is próbálták a beilleszkedést, ők is többnyire csak rövid, átmeneti megoldásként tekintettek kijelölt otthonukra. Legnehezebben az idősebb generáció tagjai viselték megszokott életterük, környezetük, és ismerőseik elvesztését. Ahogy a hasztalan várakozást Pelczer Rudolfné, született Knáb Anna felidézte: „A kitelepített magyar svábok közül azt kérdezték egymástól: És mikor megyünk már haza? Majd ősszel! – hangzott a válasz. És aztán ott haltak meg a messzi idegenben”.
Integetők
És most vissza újra a második világháborús időszak és a háború utáni idők nagy szimbólumára: az állomásra.
Olyan volt ez a búcsú, akárha csak részeg álom lett volna. Csóválták is a fejüket a szántáson ballagó varjak, akik a hó birodalmának mezei plébánosaiként most egy tétovázó pillanatra megálltak. „Egyre furcsábbak az Emberek” – mondta a legöregebb, és bár ritkán értettek egyet, ezúttal mindegyikük bólintott.
És valóban: bolond volt az egész világ! „Édes Hazánk, Isten Veled!” – betűzhetjük ki némelyik vasúti kocsi oldalán, az ágfalvi-, és biatorbágyi kitelepítéskor pedig teli torokkal zúg az „Isten áldd meg a magyart”, a harangokat pedig szomorúan kongatták.
Aztán ezért eljött az indulás.
A pocsolyák vékony jéghártyája beleremegett, amikor az acélkerekek megmozdultak, a vagonokban a zokogó Grétikkel, szeplős, búskomor Hanzikkal és aranyhajú Szepikkel. A vonat egyre csak gyorsított a baranyai pirospozsgás stiffollerek, dolgos kezű budakörnyéki gyümölcstermesztők, büszke soproni poncichterek és az Úr napját virágszőnyeggel köszöntő derék budaörsiek színes népviseletbe bújt reményeivel és szőke, sramlizenés álmaival megrakodva. Még felszikrázott a hó, mielőtt teljesen elnyelte a szerelvényt a kanyar.
Valahogy így veszett nyoma a „deutschungarn-identitás” hangsúlyaival bajlódó Bleyer Jakab alakjának, és a kizárólag a nagymamékéval vetekedő gőzgombócok és gyógylikőrök elkészítési fortélyainak is. Maradtak az elnéptelenedett utcák, üres házak. A hátrahagyott porták festett komódjainak mélyén pedig az ott őrzött idő mellett bent lapultak a magyar-német együttélés szelíd kézzel írt titkos receptjei is. Az évfordulós megemlékezések zömében semmitmondó kliséit figyelve szeretném hinni, hogy valamelyik fiók rejti az a papírt is, amelyre a csendes szembenézés gesztusának hozzávalói voltak összeírva. Hogy azután embere válogassa, mennyit ad még hozzá, vagy vesz el belőle.
***
A képek lelőhelye:
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán. Rajcsányi Gellért írása.
F. Jánost háromszor hallgatták ki, és harmadjára sikerült megtörni.
Az európai akkumulátorgyártás fellegvárának szánt Northvolt összeomlása kijózanító pofon volt a merész tervek szószólóinak. A történet visszatért önmagába, a világ legnagyobb gyártója, a CATL pedig máris bejelentette, hogy új beruházásba kezd – ezúttal Spanyolországban.
