Meddig menekült a menekült? Amikor a csónak többet nyújt, mint a szárazföld

„Rengeteg sérüléssel, gyógyult vagy maradandó egészségkárosodással találkoztak az önkéntes munkát végző orvosok és ápolók. Gyakran fordultak meg nálunk végtaghiányos, vagy repesztalálattól sérült felnőttek és gyerekek a magyarországi pályaudvarokon.

A sajtóban és a személyes beszélgetések során is gyakran felmerül a kérdés, hogy meddig menekült a menekült. Amíg lőnek rá, vagy amíg nincs otthona? A Migration Aid önkéntesei mindenképp ezutóbbi nézetet vallják, ugyanakkor nem tartják magukat kompetensnek az egyéni elbírálásban. Határozott és egyhangú véleményünk, hogy csak akkor ül be egy veszélyes gumicsónakba valaki, ha az biztonságosabb, mint az oda vezető szárazföldi út.

A Budapesten és a Magyarországon áthaladó, illetve a többi európai országban és Törökországban élők egyöntetű véleménye alapján a Szíriát környező országokban létrehozott táborok huzamosabb tartózkodásra, a tartós életvitelre alkalmatlanok. Bár a nemzetközi figyelem élénkülésével valamelyest nagyobb figyelmet fordítanak a táborokat fenntartó országok az életkörülményekre, azok színvonala azonban sem az év eleji költségcsökkentés előtti szintet, sem az életvitelszerű minimumot nem éri el.

A háborús menekülteket befogadó primer országokban eltérő a szabályozás, azonban a legtöbb szírt befogadó Törökország menekültügyi szabályozása meglehetősen hézagos és elégtelen. Az ide érkezőktől a hatóságok a tartós tartózkodást lehetővé tévő kártya kiadásakor elveszik az érvényes szír útlevelet, ami lehetetlenné teszi az ország legális úton való elhagyását, mivel Törökország a Nemzetközi Vöröskereszt és Vörös Félhold által kiadott nemzetközi útiokmányt nem fogadja el. Tehát a Törökországban nem használt menekültstátusz helyett kiadott, munkavállalásra nem jogosító tartózkodási engedély egyfajta csapda, amelyből belátható időn belül, emberi léptékkel mérve, elsősorban illegális úton, a környező görög szigetekre történő áthajózással lehet szabadulni.

A tartós tartózkodásra jogosult, regisztrált menekültek – akik a genfi egyezmény és az ENSZ Nemzetközi Menekültügyi Szervezete (UNHCR) által meghatározott és elismert menekültstátusszal nem rendelkeznek, - nem jogosultak a munkavállalásra, mivel végzettség birtokában sem kapnak munkavállalási engedélyt. Ezzel a speciális jogi kategóriával Törökországban egyes becslések szerint 3-3,5 millió, javarészt szír, iraki és kurd menekült válik a feketegazdaság potenciális kiszolgálójává. A kizsákmányolásról, az alacsony vagy ki nem fizetett bérekről szóló történetekkel könyvtárakat lehetne megtölteni. A táborok környékén a helyiek elől éhbérért vállalt munkával próbálják a török-szír határ környékén felállított sátortáborokban élők fenntartani emberi mivoltukat, illetve az öngondoskodás látszatát. Nem csak anyagilag, érzelmileg és pszichésen is rendkívül megterhelő és destruktív az öngondoskodás és az önrendelkezés beláthatatlan időre szóló megvonása.

A táborokban rengeteg család él, gyermekek születnek, akik nem részesülnek megfelelő oktatásban. Bár a török média előszeretettel hangoztatja, hogy a táborlakó gyerekek reggel ugyanúgy iskolába indulnak, mint bármelyik európai gyerek – sajnos ez csak néhány létesítményben és korlátozott korosztályra érvényes. A felsőoktatási lehetőségekkel kapcsolatban sajnos kevés információnk van, azonban általános, hogy a külföldi diákoknak valamilyen formában, például cserediák vagy ösztöndíj program keretén belül meg kell téríteniük a tandíjat. Ez az egyébként is munkanélküliségre és keresetképtelenségre ítélt, tartós tartózkodási engedéllyel rendelkezőktől irreális elvárás.

A táborok minősége változó, de alapvetően jellemző az ideiglenes jelleggel létesített, hosszú távon üzemelő sátor-, illetve konténertábor. A teljesen egyszerű, rácsos utcaszerkezet burkolatlan, esős időben térdig merülően sáros, télen latyakos utakat, komolyabb hőszigeteléssel nem rendelkező, nehezen tisztán tartható, monoton települést körvonalaz. A közüzemi ellátottság változó, de alapvetően sehol nem kielégítő. A területet elsősorban sátrak borítják, növényzetet, háziállatot tartani szinte lehetetlen. A magánszféra, a családi otthon, a bensőséges környezet kialakítása reménytelen.

Összegezve a fenti indokokat, a Migration Aid önkénteseiben az a kép állt össze, hogy a háborús menekülteket primer szinten befogadó országokban egyrészt a menekültstátusz elégtelen szabályozása, másrészt az ország túlterheltsége miatt egyfajta öngerjesztő folyamatként jelent meg a jobb és élhetőbb jövővel kecsegtető elvándorlás, mely a Balkánon keresztül a magasabb színvonalat nyújtó európai uniós államokba vezet.

Az ENSZ által jelenleg nyilvántartott 22 háborús zóna alapján úgy véljük, hogy a menekültkérdés, a polgári lakosságnak a konfliktus rendezéséig történő evakuálása – és ezáltal a polgári áldozatok, a népirtások halottjai számának minimalizálása – nem pusztán a primer szinten érintett országok, illetve az Európai Unió feladata. Eltökélt célunk, hogy a nemzetközi önkéntes mozgalomhoz hasonlóan, mely most már Szíriától egészen a skandináv országokig humanitárius segítségben részesíti az otthontalanná váltakat, nemzetközi felelősségvállalásra ösztönözzük a világ valamennyi országát. Emberi kötelességünk nemtől, vallástól és származástól függetlenül az otthonukat vesztettek segítése. A »menekült«-lét nem földrajzi, hanem egzisztenciális és pszichikai kérdés, mely mindaddig tart, míg valaki nem kapja vissza a menekülése előtti otthonába való visszatérés lehetőségét.

A mai nemzetközi tendenciákat és a menekültstátusz nemzeti szintű szabályozását tekintve az egymástól néhol jelentősen eltérő rendszerek kevés közös pontjainak egyike, hogy menekültstátuszt kizárólag a befogadásra kiszemelt ország területén lehet kérelmezni. A történelmi eseményekből és a regényekből ismert diplomáciai védettség nem terjed ki a külképviseleteken, – például az isztambuli magyar konzulátuson – diplomáciai védettséget kérőkre.

Zsohár Zsuzsanna
Migration Aid International”