„Mivel nemigen látom az egy-egy szőlőfajta köré felépített hónapok értelmét, különösebb lelkiismereti problémáktól mentesen töltöttem el az októbert és tulajdonképpen a teljes őszt is anélkül, hogy bármiféle olaszrizling került volna a poharamba. A kivétel pedig csak szabályerősítő. Olaszrizlinget viszont bármikor jó kóstolni, hát még inni, úgyhogy egy hirtelen ötlet alapján csokorba szedtem felhalmozott olaszaimat, amelyekről ráadásul még az is kiderült, hogy egy évjáratot igyekeznek képviselni, úgyhogy gyakorlatilag minden adott volt ahhoz, hogy nekifussunk egy ilyen szedett-vetett tematikus kóstolónak.
Az ilyesfajta szűk merítés által bemutatott fajtasokszínűségből azért célszerű levonnom pár következtetést. Először is: Teljesen felesleges a fajtát a szegről-végről félnévrokon rajnaihoz hasonlítani, már ha túl akarunk merészkedni azon, hogy a bor hogyan kontextualizálja a másik bort. Másodszor is: A fajtából kihozható borstílusok számossága gyakorlatilag meghatározhatatlan. Ez ugye nem azt jelenti, hogy szerteágazóan zseniális, világszinten kalaplengetést érdemlő fehérborok szűrődnek belőle, sokkal inkább azt, hogy a hazai ízlés szélesebb igényei kielégíthetők, a fröccsalaptól indulva az izomcsúcsokig. Harmadszor pedig nyilvánvalóan tűnik, hogy a fajta kiváló stílusmutató alapként működik, melyet – a szükségesen optimális körülmények között – elég jól fel lehet használni arra, hogy a borász megmutassa a pincestílust, a termőhely pedig az adottságokat. Semmiféle túlburjánzó és korlátozó fajtajelleg nem zavar be ugyanis. Persze az is lehet, hogy az itt levont konzekvenciák tévesek, engem meg jól félreinformáltak a tapasztalataim.”