Szélre tolt konzervatívok

„Vajon miként lett az euroszkeptikus pozíció szélsőjobboldalivá? Miért tesz valakit szélsőségessé az EU bírálata? Csak nem azért, mert ezzel a megbélyegzéssel elkerülhetők a viták? Így kitolhatónak tűnnek az euroszkeptikusnak tartott pártok a »demokratikus közbeszédből«? Miközben az EU-hoz való viszony egyszerűen nem radikalizmus és szélsőségesség kérdése. Válasz lehet, hogy általában radikális jobboldalinak, szélsőjobboldalinak (és egyébként radikális baloldalinak) tartott pártok fogalmaznak meg euroszkeptikus véleményt. Ám amellett, hogy ez egyre kevésbé az ő specialitásuk, nem fogadható el, hogy emiatt az euroszkeptikus álláspont már olyan faktornak számítson az elemzésekben, amely eleve jobbra tolja a palettán az amúgy egyáltalán nem feltétlen radikális, populista vagy szélsőséges pártokat.

A populizmus a liberális demokraták egyik kedvenc szitokszava. Pedig nehéz elképzelni, miként lehetne kiiktatni a populizmust a politikai életből a tömegdemokrácia korában, amikor a szavazók többségét meg kell győzni arról, hogy ránk szavazzon ahhoz, hogy hatalomra kerüljünk. Az egyre szélesedő demokráciát nem a konzervatívok hozták rá a kontinensre, a populizmus tehát történetileg a XIX–XX. század radikális baloldali mozgalmainak köszönhető, amelyek kiálltak a köztársaság és később az egyre szélesítendő választójog mellett. Érdekes, hogy ha az emberek döntéshozatalba való minél intenzívebb bevonását szolgáló bázisdemokrácia, azaz a közvetlen demokrácia elképzelése progresszív baloldali eszmény, akkor a »populizmus« miért valami csúnya, negatív dolog (persze, amikor a közvetlen demokráciát a svájci hagyományokra hivatkozva vállalja a Svájci Néppárt, akkor az már rögtön populizmusnak minősül).

Nyugat-Európa lepopulistázott-szélsőjobboldalizott új konzervatív pártjai egyszerre állnak ki a demokráciáért, a nemzeti és vallási hagyományokért, a rendért, a kemény munkáért és a kiharcolt jólétért, teszik le voksukat az élet és javaink megérdemelt élvezete mellett, ellenszegülve a Nyugatot állítólagos bűneiért folytonosan lelkiismeret-furdalásra kötelező baloldallal szemben. Ahelyett, hogy félnének saját polgáraiktól, derűsen tekintenek rájuk és a világra. Amikor kiállnak a jóléti intézkedésekért, akkor azért populisták (hisz a középosztály önzését szolgálják), amikor kiállnak az adócsökkentés, a kapitalistább politika mellett, akkor azért (az indok ugyanaz: a középosztály önzésének szolgálata). Ha sapka van rajtuk, az a baj, ha nincs rajtuk, akkor az.

Bízni az emberekben ugyanakkor nem populizmus és nem szélsőjobboldaliság. Demokráciát csak úgy érdemes játszani, ha alapvetően bízunk az emberekben. Lehet persze azt mondani, hogy ehhez tájékozottság és oktatás is szükséges, ám nehéz elképzelni, hogy épp a történelem valaha volt legfelvilágosultabb és legtájékozottabb társadalmait felvonultató Európában lenne okunk megvonni a bizalmat a köznéptől. Ha pedig itt sem elég jó a nép »minősége«, nem elég toleráns és felvilágosult, akkor valószínűleg le kell számolnunk az ideális demokrata ember megvalósítására vonatkozó, utópikus elképzelésekkel. A konzervatívokat általában elitistának tartják, s ők mégis hajlamosabbak jobban bízni a nép józan eszében, mint a baloldal, elvégre Vendée megye »felvilágosulatlan« francia parasztjai is a királyi hadsereget támogatták a forradalommal szemben.”