Még a Dűne írója sem tudja, hogy miről szól a prófécia
Szokás egy-egy legendának a mélyére ásni, elveszni múltjának részleteiben, de 10 000 év alatt birodalmak omlanak össze, így elég ritka, hogy ennyire messze utazzunk vissza az időben.
Úgy kellett már egy jó, nem is, egy nagyon jó űropera a tévébe, mint... mint... hát, szóval ahogy a moziba is kéne.
„A szereplők persze sablonok, vagy mondjuk úgy, hogy archetípusok, de egyrészt, ha követik a könyveket (márpedig a pilot alapján követik), akkor fokozatosan mennek majd bennük mélyebbre is, másrészt meg így is sikerült felruházni őket pár markáns vonással – bár a szimpatikusan fafejű Holdenből egyelőre csak annyi látszik, hogy kigyúrt szépfiú, Millernek már a külseje is telitalálat (arról nem is beszélve, hogy Thomas Jane azzal az óriási, de kicsit sem fennhéjazó lazasággal játssza, amit nagyon nehéz jól eltalálni), avagy egy cselekményközpontú sztorinál egy sajátos frizura és egy fasza kalap már szinte fél karakter.
A legszebb a pilotban mégis az, ahogy az írók rengeteg világépítő információt és szereplőbemutatást képesek úgy belezsúfolni, hogy közben egy pillanatra sem torpannak meg, és a sztori csak robog előre iszonyú lendülettel, több g-s égetéssel: űrhorror, Ceres, szex nullgravitációban, begolyózott Jonathan Banks (megjegyzés: Jonathan Banks megjelenésével bárminek az intelligenciája automatikusan ugrik 20%-ot), mentőakció, New York, kalózok, támadás, bumm-bumm-bumm, még magadhoz sem tértél, és vége, és már rohadtul néznéd a következő részt.”