Megérte várni, 32 évvel A Jedi visszatér után végre újból igazi, hamisítatlan Star Wars mozifilmet láthatunk a vásznon.
„Emiatt viszont talán egy picivel jobban is ragaszkodtak az első film lényegéhez. Rengeteg utalást belevittek az új történetbe – gyakran egy-egy jelenet beállításai szinte 100%-ban megegyeznek egy klasszikus jelentével. A történet vonalvezetése is néha túlságosan a negyedik epizódéra hajaz. Nagyon sok az áthallás a IV és a VII rész között, és ezt szerintem J.J. Abrams még mindig hajlamos túllőni – épp úgy, ahogy például a második Star Trek mozifilmben is volt úgy, hogy a fanservice az már sok volt. Ahogy a lensflare kapcsán már azért sikerült megtanulnia, hogy a kevesebb néha több, úgy ezekben az átkötésekben is érdemesebb lenne moderálnia magát.
Ugyanakkor kellő adag van A Birodalom visszavág erényeiből is a filmben, és ez nem túl sok, nem túl kevés, pont jó az arány. Mindenféle Jar-Jar Binksek és ewokok nélkül sikerült eltalálni a megfelelő humorfaktort, BB-8 pontosan annyira cuki, amennyire neki lennie kell – de a könnyed, kalandos pillanatok mellett ott van a dráma is. Márpedig ezek a drámai jelenetek A Birodalom visszavág legjobb pillanataival versenyeznek – és ennél nagyobb dicséret szerintem nem kell. Bizony, a poénok mellett néha vannak nagyon szomorú pillanatok is, és ezeket nagyon jól játsszák ki.
A régi és az új szereplők keverése, dinamikája jó, bár picit zsufi van – az új szereplők egy része még nem tud úgy istenigazából kibontakozni. Ennek részben a régi szereplők is az okai, úgyhogy a panaszkönyvet ezügyben én nem kérném el. Az, amit leművelnek a régi hősök, az valami elképesztő. Sikerült megvalósítani azt, hogy ők az eltelt idő ellenére a régi önmagukat adják – de mégsem egészen önmaguk, hanem érződik rajtuk a változás, amit a sors mért rájuk.”
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Minden nap délután kettőkor és ötkor nyitják meg a vásárlási lehetőséget.
Az EB Magyarországi Képviselete azt írta, az uniós bíróság ítéletének tartalmával a magyar sajtóban és közéletben számos félreértés és tévhit terjedt el.
