Gumicsontok hisztérikáknak és véleményterroristáknak

Jogunk van-e a szabad vélemény-nyilvánításhoz ma Magyarországon? 

Derék honfitársaink közül bizonyára többen is válaszolnának határozott nemmel, egyesek komplett demokráciaféltésbe kezdenének, esetleg barna esőt is vizionálnának; mindenesetre az Orbán-kormány szólásszabadságot csorbító intézkedései egészen bizonyosan hamar előkerülnek.

A liberális demokrácia legfőbb vívmánya (itt a „liberális” szót abszolút pozitív értelemben használom), amit az elmúlt 25 év minden ellentmondása mellett is az egyik legnagyobb becsben tartunk (vagy legalábbis kellene tartanunk), az a szólás- és véleményszabadság. Amikor ez csorbul, olyankor nagyon helyesen tiltakoznak a tiltakozók.

És milyen véleményeket kell tiszteletben tartanunk?

El kell-e fogadnunk, hogy vannak, akik az azonos neműekhez vonzódnak és ezt hangosan és látványosan ki is szeretnék nyilvánítani, fel szeretnének vonulni, sőt, a házasság intézményét is ki szeretnék terjeszteni az egynemű párokra? Igen, el kell fogadnunk ezt a vélekedést.

El kell-e fogadnunk, hogy vannak, akik szerint a nőket hátrányos megkülönböztetés éri a munkahelyeken, a buszon, a parlamentben, a nyilvános vécékben (akár a nőiben, akár a férfiben), stb., és ezzel szemben tiltakoznak? Igen, tiszteletben kell tartanunk az ő véleményüket is.

El kell-e fogadnunk, hogy vannak, aki szerint a nők burka/csador/hidzsáb/nikáb alá kell, hogy rejtsék egyes testrészeiket (vagy mindet); és hogy mindent a férfinak alárendelve kell tenniük, aki akár büntetlenül meg is verheti őt? Nehéz kérdés, de ilyet persze csak az iszlám vallás ír elő, amit viszont nagyon kell tisztelnünk, nem szabad megsértenünk az érzékenységüket, stb.

És el kell-e fogadnunk, ha valaki ezek valamelyikével ellentétes véleményt fogalmaz meg – de keresztény megközelítésben? Hogy esetleg az egyneműek nem házasodhatnak? Urambocsá, hogy a nők és a férfiak ugyan egyformán fontosak, de más-más módon, és hogy a nők számára nem a férfiakkal való karrierversenyben való győzelem az egyetlen lehetséges életcél – hanem esetleg az anyaság lehet a legfontosabb? Nem, az ilyen véleményeket nem kell elfogadnunk. Akik ezt mondják, azok fasiszták, nácik, soviniszták, kirekesztők, homofóbok, tizenhatodik századiak, blabla – tessék szabadon választani a liberális szótárból. (Na, itt már nem pozitívan használtam a „liberális” szót.)

Mondjuk is ki: Kövér László és Kovács Ákos reakciósak, klerikálisak, maradiak (és dobjon mindenki utána még néhányat tetszés szerint a fenti jelzőkből).

És akkor most fordítsuk komolyra. Kövér László kötelezővé tette a nők számára a gyerekszülést? Nem. Megfogalmazta a véleményét vagy inkább a vágyát: SZERETNÉ, ha a nők az önmegvalósítás csúcsának a gyerekek, unokák világra hozását, felnevelését tartanák. Sarkos, markáns vélemény, az kétségtelen. Egyet kell érteni vele? Nem. Mondhatja bárki, hogy szerinte inkább a csúcsvezetői karrier a női önmegvalósítás csúcsa, de akár azt is, hogy az esténkénti rozéfröccsözés és/vagy délutáni latté kortyolgatás a szingli barátnőkkel, közben a soviniszta társadalom és általában a férfiak szidalmazása egymásra licitálva. (Éjszaka pedig a párna telesírása a magány miatt.)

És itt jön be Ákos is a képbe: szerinte a nő a férfihoz tartozzon, mert az a jó neki. Ezzel sem kell egyetérteni – de azért kérdezzük meg azokat a nőket, hogy szeretnének-e férfihoz tartozni, akiknek ez (egyelőre) nem sikerül. Ha viszont Ákos az a hímsoviniszta démon lenne, akinek most szavait kiforgatva a liberális bértollnokok véleményvezérek beállítják, kötve hiszem, hogy lassan harminc éve kitartana mellette a felesége, egy abszolút emancipált, művelt, felvilágosult nő.

Persze ettől még Ákos lehet egy beképzelt pöcs, aminek sokan tartják. De talán lehessen már véleménye, anélkül, hogy nyilvános megkövezést kapjon érte. George Orwell (a jobboldalisággal a legkevésbé sem vádolható író) mondta: „Ha a szabadság valamit jelent, akkor azt, hogy elmondhatjuk másoknak azt is, amit nem akarnak hallani.” Úgy tűnik, derék liberális honfitársaink amit nem szeretnek hallani, azzal szemben mindent megtesznek, hogy ne is lehessen elmondani.

És hogy még egy nagyszerű celebünkről is essék szó: bizonyára emlékszünk bizonyos Gy. Ferenc (akkor még miniszterelnök) vicces megjegyzésére az öregecskedő feleségekről. A nőkre nézve ennél sovinisztább, szexistább, degradálóbb megjegyzést nehezen lehetne találni. Érdekes módon mégsem emlékszem, hogy a nők elismeréséért harcoló derék liberális véleményformálóink, esetleg Papp Réka Kinga vagy Kovács Patrícia akár csak egy hangot is szóltak volna.

Kövér László és Kovács Ákos viszont hideget-meleget kaptak az elmúlt napokban. Miközben múlt héten még Habony volt a média „sztárja” és mindenki az ibizai szipogós videóval foglalkozott, ma már egészen más „anyaggal” vannak tele a híroldalak, blogok. Vagyis: hol van már Habony Árpád és a tavalyi „hó”…? Napok óta minden Kövér Lászlóról és Kovács Ákosról szól.

Még csak konspirációs elmélet rajongónak sem kell lenni ahhoz, hogy az emberben még az is fölmerüljön: akár szándékos gumicsont is lehet mindez, hogy ne Habonyról, ne a valóban vállalhatatlan ügyekről szóljon a közbeszéd. Ha így van, tökéletes, a spin doctorok hátradőlhetnek, Habony pedig kérhet egy kólát kávét. Ha meg csak véletlenül alakult így, a baloldal és véleményformálói még annál is hülyébbek, mint amilyennek gondoltuk őket. Pedig már eddig is sokat bizonyítottak e téren, migráns- és egyéb kérdésekben.

Pedig vannak ügyek, amelyek igazi veszélyt jelentenek a kormány szavazóbázisának megtartására. Lehet bármilyen jó is a kormányzati szándék, az irány, a cél; ha gátlástalan, figurák grasszálnak kivagyi módon a náluknál sokkal nehezebb sorsú tömegek szeme láttára. Ha már olyan méreteket ölt a korrupció és olyan nyíltan történik, hogy még a legelkötelezettebb Fidesz-szavazóban is felbukkan a kétely, az egészséges szkepszis vagy akár már a felháborodás is.

Az állami pénzek kopasztása, a haverok kitömése sajnos nagyon is valós jelenségek Amikor egyre több valós okunk lenne legalábbis az egészséges, józan kritikára (vagy akár ennél többre is), akkor sikerül még viszonylag messziről is visszaterelni a kormányzat „eltévedt híveit”. Olvasva azokat a fasisztoid megnyilvánulásokat, amelyekkel a magukat liberálisnak nevező véleményterroristák elárasztják az on- és offline felületeket, hallgatva a mesterséges hisztériát, látva nem csak magukat a figurákat, hanem azt az egész mentalitást, világszemléletet, gondolkodásmódot, ami mindezek mögött van, az ember mindent megbocsát – még Habonynak is. Olyannyira, hogy ha kell neki és elfogy az állami zsé, a saját zsebünkből magunk vennénk meg az ibizai repjegyet, klubtagságot, mindent, csak hogy dolgozhasson tovább és tartsa távol bármiféle hatalomtól ezt a pusztító és buta, politikailag korrekt, agresszív, libernáci brigádot.