A főapát vajon meghibbant?

Mindig nehéz és kellemetlen, amikor köztiszteletben álló, sok esetben valóban tiszteletre méltó emberek egy-egy megnyilvánulása kapcsán muszáj kimondani bizonyos dolgokat, esetleg erősebben fogalmazni velük kapcsolatban, anélkül, hogy elvitatnánk tőlük egyéb érdemeiket, vagy emberi mivoltukban kérdőjeleznénk meg őket.

Alapvetően híve vagyok a tiszteletnek azok felé, akik már tettek le valamit az asztalra, akár teszik az nekünk, akár nem; s nem szoktam szimpatizálni a soha semmilyen alkotást, eredményt, sem művészit, sem üzletit létre nem hozó, soha még egy kenyeret sem sütő, ám másokat óriási elánnál és magabiztossággal minősítő „sajódávidizmussal”, s pláne nem az Internet anonimitása mögött megbúvó kommenthuszárokkal. Aki VALAMIT csinált már, az megérdemel egy alapvető elismerést, s csak ezután hitelesek a bírálatok. Akár, mondjuk Fekete Györgyről vagy épp Alföldi Róbertről van szó, számos kvalitásuk, alkotásuk, eredményük megkérdőjelezhetetlen és elismerést érdemel. Ám más dolgokban ettől még persze lehetnek borzasztóan kártékonyak, korlátoltak, veszélyesek is; sem a népszerűség, sem az életkor, sem a pozíció, a médiafelület, az egyetemi katedra, stb. nem garantálja senki számára sem a bölcsek kövét, sem a megkérdőjelezhetetlenséget.

És akkor most itt van nekünk ez a főapátunk… Vitathatatlan érdemei vannak abban, hogy Pannonhalma ma az, ami: keresztény hagyományait hűen őrző, ám mégis modern, széles körben elfogadott, sikeres össz-kulturális központ. S az ateistákkal, a keresztény értékek iránt nem fogékonyakkal létrejött párbeszéd terén is sok mindent ért el Várszegi Asztrik. Utóbbit fontos ám árnyalni: valójában nem a keresztény értékeket tudta elfogadott(abb)á tenni a kereszténységgel szembenállókkal, hanem sokkal inkább egyfajta személyi kultuszt, „bezzeg-státuszt” teremtett magának. Valamiféle Jézus-pótlékként pozicionálódva, miközben a valódi jézusi üzenetből semmit nem sikerült eljuttatni a kegyelemben (még) nem részesültekhez; nem sikerült a világi-ateista-materiális értékrenden túlmutató életminőségbe bevezetni őket, maximum néhány felszínes, (ál)humanista, Coelho-i szintű „bölcsesség” szintjén. („Bár ateista vagyok, de nagyon kedvelem az apátot, mert ő legalább EMBER, nem úgy, mint sok más egyházi vezetőtársa”, stb., stb., blabla, dögunalom…

Egy szó mint száz, ha a liberális kánon polkorrekt szlogenjeinél és elvárásainál mélyebbre is képesek vagyunk nézni, Várszegi Asztrik legalábbis ellentmondásos személyiség, számos pozitívummal persze. Na de ettől még mondhat irtózatos szamárságokat – és úgy tűnik, mond is. Amitől persze sokak szemében még magasabbra nő a személyi kultusza. Vasárnap a hvg.hu-n olvashattunk vele egy riportot, amit aztán nagy erőkkel átvett a Kettős Mérce blog is, és persze bőszen osztották Facebookon a Coelho-rajongók, a kereszténység mételyével szemben immúnis ateista bölcsek, és egyéb modern, felvilágosult és liberális barátaink. A teljes interjú itt olvasható, de jelen írás további részének értelmezéséhez a következő mondatok a lényegesek:

- „Nehéz itt bölcsnek lenni, de az együttélés kérdései jelentéktelenek ahhoz viszonyítva, hogy képesek vagyunk-e megnyitni a szívünket. Ha a történelmet nézzük, számos párhuzamot tudunk felvonultatni, hogy népek hogyan szorítottak ki virágzó vagy hanyatló civilizációkat, hogyan léptek az örökségükbe, hogy aztán néhány évszázad után ők is átadják a helyüket valami másnak. Most azonban nem a történelmi erők mozgásának ezt a dinamikáját érzékelem, hanem a feszült légkört, a felszított indulatokat. Ráadásul mi, magyarok, mintha leragadtunk volna az Egri csillagok török- és iszlámszemléleténél. Pedig nem a XVI. század Oszmán Birodalmával állunk szemben!”

Várszegi Asztrik régi nagy kedvence a libbereknek – bajban is lehetnek most nagyon, hogy őt kell-e jobban szeretni vagy Ferenc pápát. Tény, hogy utóbbitól a világ valóságától ennyire elrugaszkodott, PR-szagú és manipulatív mondatokat – vagy mondjuk ki bátran: ekkora marhaságokat – még nem hallhattunk; bár mostanában sokszor jár közel a Szentatya is ehhez a magaslathoz.

Hogy pusztán felszított indulatok lennének ma, nem pedig egy valós népvándorlás, amellyel egy civilizáció kezdi kiszorítani a másikat? Tessék mondani, a cseh kettőt - mit kettőt, négyet – tetszik nézni? Persze, a „szívünk megnyitása”  mindig remekül rezonáló szókapcsolat a coelhoi szintet túllépni nem tudó „liberális humanistáknak” (bármilyen hitrendszert is vallanak magukénak formálisan, akár még keresztény gyülekezethez is kötődhetnek), így a hvg.hu meg a Kettős Mérce közönségénél nyilván meg is kapja a jól megérdemelt lájkokat.

De hogy még ebbe az ostobaságba is belemegy, hogy „nem a XVI. század oszmán birodalmával állunk szemben”... Nem, valóban nem, a helyzet sokkal rosszabb. A mai iszlámnak nem csak gazdasági terület és néhány (rab)szolga kell (persze, az sem volt jó), hanem fejeket vág le, repülőgépeket robbant föl, nőket ver és rejt el tetőtől talpig (nem csak a terroristák!), és deklaráltan a sáriát szeretné bevezetni az egész világon. Akkor Európának volt katonai ereje, vitalitása és fertilitása felfelé ívelt – a mohácsi vészt leginkább a korlátoltság és az együtt nem működés okozta, nem pedig a védekező képesség de facto hiánya. Ma egy gyenge, deviáns, állandóan önmagát ostorozó, a harcmezőre Coelho-idézetekkel kiálló, kihalófélben lévő, saját elveinek csapdájába esett (és ott önmagát még jól meg is kötöző) Európát ostromol egy nagyon is céltudatos, az eszközeiben nem válogató, hódító muzulmán civilizáció. De tényleg, néhány kedves, megértő szó, egy pár hiszekegy majd biztos megállítja a hódítókat, azonnal meg is változnak tőle; sőt, ha belelövünk a saját lábunkba, miközben csókot dobunk nekik, ettől majd a Szentlélek is megszállja őket, és nem hogy nem bántanak senkit, hanem vissza is fordulnak.

Szomorú és veszélyes, amikor befolyásos emberek önsorsrontó és közveszélyes gondolatokat fogalmaznak meg, bármennyire is szépek azok, és tetszenek a rózsaszín ködben lakó humanistáknak. A világ sajnos nem egy rózsaszín hely, és realistának kell benne lenni, még ha ez nem is szép, és néha a kezünk sem marad tiszta. Ez nem azt jelenti, hogy ne dolgozzunk egy szebb, humánusabb világért – nagyon is! De a szív csak akkor tud működni, ha van test, amiben élhet, és ész, amely irányítja ezt a testet. A történelem egyik legnagyobb, örök érvényű tanulsága, hogy a szépséget, a békét kizárólag erővel, és néha csúnya fegyverekkel sikerülhet megvédeni. Az elvek, az értékek a legkevésbé sem érdeklik azokat, akik épp ezek elpusztítására törekszenek. Ha más nem, Palmira legfrissebb példája a szomorú bizonyíték. A judeo-keresztény európai civilizációnak nem szabad Palmira sorsára jutnia.